top five

Lementem ma a tengerhez, mert már be voltam záródva megint a négy fal közé pár napja, és ilyenkor semmi nem használ gyorsabban, mint egy kis futás. Hat fok volt, úgyhogy semmi kifogás, széldzseki van, szél nincs, eső nincs. Már oda úton a második percben megkaptam az első kockacukrot, meg is érdemeltem, mert rászántam magam a kimozdulásra. Az örömforrás az egyik nagy szerelmemmel való találkozás volt, ő az itt a képen. Nálam az első ötben végez a melyik autó kéne összeállításban, amit akkor állítanék össze, ha az első ötben végző angol szerzőim egyikének főhőse, Rob lennék, aki folyton első öt listákat állít össze a kollégákkal a lemezboltban, ahol melózik. (High Fidelity, és mindenki látta a hollywoody feldolgozást John Cusack-kal). Egy coolabb dolog létezik a régi autók felújításánál számomra: a régi autók romokban hagyása. Jó értelemben. Szóval a mozgó alkatrészeket tegyük rendbe, de egyébként menjen a gép úgy, hogy látszódik rajta minden apró seb, amit születésétől felszedett, és nem guruló múzeum, amivel félre kell húzódni tisztogatni, ha leszarja egy légy. Na, ő pont ilyen. Nem tudom a tulaj mit csinálhat, mivel foglalkozik, de a verda minden jel szerint jár, a kis csálé fogain még szedi a levegőt, és a (z egykor) gyönyörű felnik viszik szépen dolgára. Visszapillantó nélkül, amit mondjuk nem támogatok. A belső is olyan korhű, mint a külső; a hátsó üléseken nem ám tescos zacsik vannak szétdobálva, hanem rendesen fadobozban tartja a cuccokat a szaki. Elképesztő. Tudom én, hogy ez roppant nem kényelmes egy dolog, de nem hiszem, hogy ellen tudnék állni adott esetben. Morris Minor Traveller, ha valaki rákeresne.

A part egyébként megvan, úgy, ahogy a múltkor hagytam, bár rég lehetettem a központi részen, a mólóknál, mert meglepett, hogy annak ellenére, hogy a tél közepe van, a fél város ott korzózott. A parkokban fociztak a fiatalok, a rámpán ment a BMX, nem sok különbség volt a nyári képhez képest, ami nem kimondottan hízelgő a nyárra nézve. Aki nem jár facebookra, annak megmutatom ezt a képet, ami az egyik tipikus látkép a sok közül. Itt lehet futkorászni végig a parton sok kilóméteren, aki akar. És elég sok olyan van, aki akar, persze egy térdig érő futógatyában, meg egy pólóban tolja a hölgy, aki szembe fut, és mosolyog a sál-sapka-kesztyű kombómon, de hát az ő cuccait nyáron sem hordanám (nem is örüne, jó, jó, tudom: szűk lenne a bugyi, értem én a viccet).

Hogy miért mosolyog a nő egyébként, ez is érdekes. Ugye vagy tényleg a textildömpingen rajtam, vagy pedig azért, amiért mindenki, akit egy másodpercnél tovább bámul a magafajta egyszerű kelet-európai. Itt ugyanis ezt senki nem hagyja reakció nélkül. Otthon a hatos megállójában az unatkozó járókelő ingergazdag környezet híján végigbámulja a többieket. Azok meg vagy igyekeznek nagyon másfelé nézni -vagy más irányból kezdeni a többiek végigmérését- vagy nagyon ritkán állják ezt, és a bámuló néz el. De hogy konkrét mimikai -esetleg egyéb kézszéttárós- jelet küldjünk, az csak provokatív, vagy erőszakos szándékkal történik. Na ez nincs itt, hanem van az helyette, hogy nem értik, hogy mit nézel, és először is mindenképp jelét adják, hogy tudják, hogy ők vannak most főműsoridőben, és bólintanak, vagy minimum elmosolyodnak, de ma egy szikh srác a gyerekkel még rám is köszönt. (mondjuk fekete sapiban voltam, szóval lehet, hogy biztosra akart menni, és nem megbántani senkit a közösségben, csak azért mert napallergiája van). Ehhez még mindig béna vagyok öt hónap után, és egy ütemmel később esik le, hogy túl sokáig néztem valakit, meg az is, hogy ez nem gáz, és hogy vissza kell mosolyogni. Apró dolgok ezek, de ezekben gyökeredzik valahol az a megfoghatatlan kulturális különbség, ami még mindig fennáll köztünk és a nyugat közt, és ami nem érthető meg, ha csak az autóeladásokat vagy a plázák számát vizsgálgatjuk.

Megint felfedeztem egy kis Rómát az egyik sarkon, a képek innen vannak. Ha azt írnám, hogy California '97-ből, akkor hihető lenne. Pedig itt van az angol tengerparton. Az angolok úgy szétkolonizálták magukat, hogy itthon már nem is tetszett a megszokott környezet, és elkezdték hazahordani a sok trópusi és mindenféle növényt. És mivel a klíma nem rossz, meg is maradt jó pár. Amelyik nem, az ment a melegházba. Remélem én is betévedek párba idén, amikor kiterjesztett utazások vannak előirányozva mindenfelé...

Aki kíváncsi, hogy így lesz-e, az tartson velünk legközelebb is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.