Picit lezárom magam írásban egy ideig, de csak mert szóban is elérhető vagyok a széles tömegek számára. Elköltöztem a Waczak szállóból, mert kicsit elegem volt az igénytelen csapatból meg a hideg szállásból. Átváltottam egy sokkal költséghatékonyabb megoldásra, ezért az álláskeresés meg a meló átmenetileg Budapestről zajlik.

Én is kíváncsi vagyok, mikor térek vissza Angliába, és arra, hogy akkor mi fog történni. Ezért gyakran kattintok majd ide, hogy megtudjam - tegyetek így ti is...

Ratio Educationis

 

Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2011. szeptember 17.

Pontosság

ellenőrzött

Sokszor eszembe jutott, hogy mi lesz, ha megkapom a végső eredményt, a legutolsót a sorban, a disszertációét, ami egyrészt jelenti majd azt, hogy megcsináltam az egész sulit, itt a vége, pont; másrészt majd a diplomám minősítését is megtudom belőle 4 másodperc fejszámolás után, persze ez utóbbi kevésbé fontos, a lényeg hogy meglegyen. Szóval amikor erre gondoltam, akkor azt mondtam magamnak mindig, hogy azért majd biztos beülök egy pubba, rendelek egy sört, és végre hátradőlök, élvezni fogom, megadom a módját, még ha a módja ennyire egyszerű is. És ma, belelapozva az adott internetes oldal megfelelő fiókjába, megpillantottam az eredményt. Másfél év után, hogy először kipattant a szikra arról, hogy nekem ez kell, nekem ez jó lesz, felkerült a pontra az i.

Másfél évvel ezelőtt beültünk a "Megállóba" egy sörre a Bobyval. Akkor rajzolódott ki, hogy ez jó ötlet lehet. Neki mondtam először. Nézett hülyén: Angliában? Egyetemen? De hát oda nagyon kell tudni angolul, nem? Tudsz te annyira? És igaza volt, nem tudtam. Nem hittem, hogy tudok. De hát volt előttem három hónap a jelentkezési határidőig, és egy felsőfokú nyelvvizsgáig, amit prezentálni kellett. Majd megcsináljuk, mondtam két sör után. És tanultam. Magamat is megleptem ezzel. Gyakoroltam, megvettem a felkészítő könyveket, megcsináltam minden tesztet. Az időszűke miatt egy esélyem volt átmenni. Sikerült elsőre. Ünnepeltünk is Tatán még a szóbeli napján. A jelentkezésem elfogadták, minden sínen volt. Nem volt mit tenni, kiköltöztem, befizettem az első tandíj-részletet és elkezdtem. Éreztem a legelejétől, hogy meg lehet csinálni, vagy legalábbis meg lehet próbálni, de ahhoz nagyon ott kell lenni fejben. Egyszer-egyszer majd elmegyünk sörözni a srácokkal, de koncentrálni kell. Aztán eltelt egy év és azt vettem észre, hogy megy. Megy, mert igyekszem, mert koncentrálok. Amikor a vizsgaidőszak közepén egyszer meglátogattam a Gergőt, csodálkoztam, hogy lazán beülnek egy sörre a haverjaival. Én nem mernék, hisz koncentrálni kell...az legalább fél nap kiesés. Aztán leadtam a szakdolgozatot egy igazán melós hónap után, felszabadultam a kötelezettség alól, és odaköltöztem a Gergőékhez pár hétre. Ő -bár elfoglalt volt- hiányolta a laza estéket, egy-egy könnyed beszélgetést egy sör felett. Nem voltam rá képes. Mindketten meg voltunk lepve, hisz én voltam pár éve az ő tanára a hogyan lazítsunk egy kicsit vonalon. Akkor döbbentem rá, és fogalmazódott meg bennem, hogy az elmúlt egy évet csak úgy lehetett megcsinálnom, ha összeszorítom a fogsorom és nagyon odateszem magam. Egy zseninek biztos megy lazán is, nekem csak így ment. És a fogsorom zárva maradt.

Visszagondolva egykori önmagamra, akár arra az alakra, aki lendületből megpróbál nagyot harapni, és a "Megállóban" két sör mellett lelkesen beszél az egyetemről Angliában, arra jutok, hogy talán igaza volt a Bobynak. Talán mégsem tudtam megcsinálni. Pontosabban: az a valaki nem volt képes rá. Megkaptam az eredményt a disszertációról ma, a létező négy osztályozás közül a legmagasabbat kaptam rá. Megvan az egyetemi diplomám nappali tagozaton egy angol közgáz egyetemen. De nem az a tag csinálta meg, aki erről másfél éve álmodozott, hanem az, akivé közben vált.

Felnőttem, vagy csak bemerevedtem, nem tudom. De amikor megkaptam, nem mentem át az 50 méterre lévő pubba, hogy hátradőljek egy sör mellett. Megyek tovább, ez megvan, lehet újabb multiszívást kitalálni és helytállni benne. Na gratulálok.

Multikulti

Lemegyek tejfölért. Elsétálok a readingi hindu templom előtt, át a körforgalmon az üzletsorra. Az arab hentes a felirat szerint ’halal’ cuccokat árul csak. Két jamaicai egymásra talál, Are you good man? Am good man! Egy lépcsőházból egy tatár vagy mongol öregasszony sétál ki tétován népviseletben, valakit várhat vissza a boltból, vagy bárhonnan, látszik rajta, hogy nem szívesen tölt sok időt kint a zajos utcán, na meg az is, hogy vélhetően otthonosabban érezné magát a szülőfaluban, és nem biztos benne, hogy jó ötlet volt a gyerek rábeszélésre föladni mindent otthon. A taxis hátsó ablakán feliratok és szimbólumok éltetik valamely újonnan kiharcolt demokráciát Észak-Afrikában. Egy kínai lakó magyaráz a többinek a háza előtt mezítláb, nyilván csak kifutott egy perce. A boltban, ahol a török tulaj egyfolytában tolja a nyekere török zenét pergő dobokkal , lengyel étel nagy választékban kapható, ezt felirat is hirdeti a portálon. Jó is ez, mert így a magyar ember végre májkrémhez jut, na meg Krowka-hoz. Van ennek a kavalkádnak előnye.

Beköltözőshow

Minden kedves olvasót örömmel értesítek, hogy megvan a szállásom, megnéztem, végiggondoltam, leszerződtem, beköltöztem. Egyáltalán nem egyszerű sem a folyamat, sem a döntés, de ugye erről sírtam a korábbi bejegyzésben. A kígyós ház nyert, bár kicsit soknak tartottam a hat szobát, és így az öt embert, akivel meg kell osztanom a házat, mosdót, konyhát, azért a lakás minősége győzött és az itt volt a legelfogadhatóbb. Két fürdőszoba, abból az egyik teljesen modern, és normálisan néz ki. A konyhában mindenből kettő, sütőből, tűzhelyből, mosogatóból, szóval el lehet férni. A szobám György-korabeli, a gond csak az, hogy ez nem a stílusa, hanem a tényleges kora. Mindegy: mindig ámulattal néztem a hangulatos padlásszobákat a filmeken a kényelmes otthonból korábban, így most megérdemlem, hogy egy ilyenben lakjak. Majd megtanulom szétválasztani a 'jajdejópofát' a 'jajdejópofa tévében'-től. Minden jól ment. Nem kellett referencia. A tulaj nem lakik itt, minek is kéne. A kaució erre van. Megkaptam a kulcsot és átugrottam takarítani. Miután nem rég láttam azt a Top Gear epizódot, amikor törvényszéki szakértők vizsgálják át az autót és találnak minden(tényleg minden)féle emberi nyomot a használt autóban, ezért darabokra szedtem a szobát és minden bútorát és teljesen átporszívóztam. Az íróasztalt el-, a derekamat ugyanazzal a mozdulattal meghúztam. De megérte. Alapvetően tisztának éreztem a szobát, igaz, mondjuk negyed annyira, mint eddig bármelyiket. Hiába, a régi cuccok bája testközelben nem az igazi. A fal mentén tudtam úgy porszívózni, hogy egy kicsit arrébb toltam a válaszfalat(!) és így egész jól befértem a sarokba. Innen és egyéb helyekről főemlős méretig fér át bármilyen állat a réseken, lyukakon, titkos kisajtók repedésein. A padlás-szobában az első tagon a hangsúly. Mondom, nekem ez borzasztóan tetszik, csak rá kellett jönnöm, hogy a szervezetem nem kívánja. Szóval nem volt őszinte a mosolyom, amikor igyekeztem kalandosnak beállítani az új szállásom külalakját, de nem voltunk még akkor sehol. A lakókról ugyanis keveset tudtam. Azt mondta a landlord, amikor az irodájában ültünk, hogy "ez egy remek csapat, Róbert! Több házam van, de ez, ez..., ők egy jó csapat. A hétvégén el tudtok menni sörözni!" (nem akartam mondani, hogy: "vagy meg tudunk inni egy jó kávét!"). A konyha tényleg hatalmas. Azt tudtam, hogy három szoba üresedett meg a házban, mert annyit mutatott meg a lengyel mindenes, aki kertész-karbantartó és bár hat éve dolgozik a főúrnak, a holnapot domani-nak mondja, így, olaszul. Félreértésekre adhat okot az angoltudása, na. Szóval a megüresedett szobákkal kiürült konyhaszekrények jártak, választottam hát két kevésbé redvásat (Persze az előző helyről úgy jöttem el, hogy mindent kitakarítottam, hát most itt is így kezdek, mesés, mindegy). Az egyik üres szekrényben egy cetlit találtam egy felirattal: "használd a saját kib@&#tt cuccod, nem vagyok az anyád!". Húú, jó a csapat eddig. Ez nálunk is gáz volt, egy hülye volt a háromból aki nem értette meg, hogy vegyen saját cuccokat. A másik szekrényben, amit választottam egy másik cetli:  "edd a saját kib@&#tt kajádat, mert hívom legközelebb a tulajt, hogy valaki lop!!". Király. Lesz itt közös sörözés. Az alatt rámolják ki a szekrényem. De nincs idő elmélkedni, meg azon tökölni, hogy miért is van sátánista jel a kígyó melletti szoba ajtaja felett, mert találkozom is egy lánnyal a másodikon. Hiya, you all right? Az vagyok, minnnnden rendben. Mondja a nevét, elfelejtem már akkor. Itt lakom mostantól, jajdejó, szia. Fordulok egyet, ugyanabból a szobából jön ki még egy nő. Mondom: hello. Te is itt laksz? Követi még egy. Te is? A válasz mindkétszer igen. Na jó, hát akkor ők összejárnak, jaj de szép, barátok ezek mégis. Eddig három. Egy lányt ismerek a bejárásból, egy német kislány, ő előttem vette ki az egyik szobát két nappal. Az négy. A sátánista fazon lent az elsőn, az öt. Én meg hat. Akkor ki lakik a kigyóval? És milyen ajtók vannak még a harmadikon mellettem?  -Te, és mégis hányan lakunk itt? - kérdezem a nőt. - Hát...lent Simon, akkor mi, aztán Joe mellettünk, a svéd lány fent, a német lány a wc mellett, Simon húga most Németországban van,  az idős pár szintén fent, de őket ritkán látni...

Idős pár? Hát jó hogy mindjárt az öreg őrnagy nem lakik itt, mi ez, Waczak szálló..? Akkor esett le, hogy igen, és a lengyel mindenesember, aki hat szobát mondott, az valójában Manuel. A hat szobát biztos én dobtam be, mint a maximális lehetségest egy házban, és ő gondolom csak rábólintott. Nyolc szoba van, benne itt egy idős, ott egy leszbikus pár, amott egy kígyó. Filmen megnézném, de ott is csak ha vígjáték.

De hát megérdemlem én mindezt. A show-k, amiket egykor imádtam, mert ilyen jópofa közös szállásról szóltak, (How not to live your life www.imdb.com/title/tt1270367/, Not going out www.imdb.com/title/tt0862614/ vagy This life www.imdb.com/title/tt0115390/) nem véletlenül szóltak erről: Anglia fele így él. Még Hugh Grantnek is ki kell adnia a lakását az őrült walesinek, hogy meg tudjon élni a Notting Hill-ben www.imdb.com/title/tt0125439/. Ami izgalmasnak tűnik filmen, nem biztos, hogy kell a hétköznapokra, de majd kiderül. Szocializáció szempontjából biztos hasznos.

Szarakodás

Háát. Igen. Ez megy most. Lakást keresek. Illetve abban egy szobát. Egy hónapja jöttem el Portsmouth-ból, és még mindig nincs meg. Geri azt mondja, nem látja a stratégiai vonalat. Én látom, csak épp az olyan cikk-cakkos, hogy a főbérlők, tulajdonosok nem lelkesednek érte. Az első két hétben az volt a cél, hogy két hét alatt találjak olyan szállást, ami a) olcsó b) a Geriékhez közel legyen, hogy ne legyek már magányos többé c) az állomáshoz közel legyen, hogy kényelmes legyen az ingázás Londonba d) elérhető legyen rövid távra, max. két-három hónapra, mert nem akarom elkötelezni magam melóhely nélkül többre e)ne zavarja őket, ha a nejem meglátogat egy hétre. Hát ilyet nem találtam. Nem a-e pontokat együtt, hanem egyenként sem. A Geriék városa elég kicsi ahhoz, hogy a meghirdetett helyeket hosszú távra adja ki a tulaj, így az egész borul. Miután a vége felé már pánikoltam rendesen, hogy nincs semmilyen hely, ahol a feleségem éves rendes angliai látogatását le tudjuk bonyolítani, elkezdtem egy hetes szállásokat is keresni. Így jutottam el a festői Bracknell-be, amiről nem tudtam semmit azon kívül, hogy a Geriékhez és a reptérhez még aránylag közel van, és hogy milyen az alakja térképen. Arra már a szabadságunk közben derült fény, hogy a város a szociális problémákkal küzdők fővárosa, minden történelmi örökség nélkül, egyetlen betonból készült belvárossal. Mindegy, volt autónk, és volt egy szobánk, melyet a kínai tulaj luxusként hirdetett, és ami a maga nemében az is, tekintve a kritikán aluli felhozatalt amit addig láttam. Egy szoba saját fürdőszobával..mi kell még? Hát, mondjuk egy félfamentes rajzlapnál vastagabb fal. Az jól jött volna. Így nem riadtunk volna fel minden hajnalban arra, hogy a szomszéd az összes apróját a zsebéből a padlóra ejti derékmagasságból (minden áldott reggel!!). De még egy hét, amikor nem keresek teljes intenzitással, illetve nyugodt vagyok, mert az új felállás szerint már nem kell sem igényes, sem dupla ágyas szállást keresnem, lehetek igénytelen a kedves bérbeadókkal szemben, új távlatok nyílnak. De nem, a gond még mindig a hosszú táv. Nincs kedvem fél évig rossz irányból ingázni, csak mert nem tudhattam előre, hogy a jövendő állásom a város másik végén lesz (ami mellesleg mondjuk Pest megye méretű, ugye). A vágyam most egy rövid távú bármilyen szállás, ahol van egy asztal, konnektorral és szélessávval, és ha lenne egy melóm, akkor mellé költöznék szívem szerint. Sem a több órás ingázás, sem a vele járó százezres nagyságrendű költség nem hiányzik. Ezen szarozom épp. A minap végre legalább egy pár vizitig eljutottam. Reading, nagyobb város, de nem London, nem túl közel az állomáshoz, de nem rossz ház, csak közepesen igénytelen, közepesen drágán. Az egyik szobában hatalmas terrárium egy anakondával. Reméljük nem felejti el a tulaj visszahelyezni a tetőt minden este etetés után. A másik szobában egy német úriember lakik. Ajtaján számzár, az ajtó felett egy fejre állított ötágú sátánista csillag. Nem merek gondolni rá, mit rejt a szobája. De három hónap a minimum itt is, egy hónap a felmondás. Holnap talán lesz egy nagyon olcsó, Gerihez közeli szállásom. Egy hónapra elérhető. Nem megoldás hosszú távon. Geri nem érti. Stratégiailag. Gerikém, taktika van.

Lada

Járom a kis kétülésessel az angol vidéket, mert a régi főnököm, aki utoljára mittudomén 4-5 éve volt az, újra és újra szolgálatba helyezi magát (Gergő). Úgyhogy most elküldött a kulcsokkal Oxfordba, ahonnan elköltöztünk együtt Maidenhead-be. Együtt lakunk jelenleg egy-két hétig, én meg persze segítek, ahol tudok. Van egy GPS-em is, ez azonban vagy hülye, vagy a tulajdonosa lusta csak beállítani a preferenciákat alá- és fölérendelt utakkal kapcsolatban, mert ma úgy gondolta, hogy egy rövid szakaszon az autópálya és a falvakon keresztül vezető, itt-ott egy sávos út, az teljesen egyenrangú, mindegy melyiket dobja. Így esett, hogy ezen a városkán is átkocsikáztam, és nem bántam, imádom ezt, nem lehet nem szeretni. A sarki régiségboltnál már nem bírtam, ott ki kellett szállnom, és lefotóznom, mi is ez. Aztán a többi már jött magától. Az árak egyre jobbak lettek, nem mertem én már mást meg se kérdezni, csak a két ládát. A zsák a ládához már ingyen volt, ezzel megint nehéz ellenkezni. A nagyobbik almagyűjtő láda és az ő zsákja, mondjuk teszemazt ciderhez, mi máshoz. A másik egy sörfőzde sörös rekesze, erre mindig vágytam. Igen, pont úgy szaladtak föl a szemöldökök itthon az ifjú pár homlokán, mint a kedves olvasóén: nem tudom indokolni, szimplán kafa.

Kivagyok

Az elmúlt egy hónapban azért nem írtam, mert az elmúlt egy hónapban egyfolytában írtam. Vagy számoltam, vagy olvastam, vagy csak kétségbeesetten próbáltam rájönni, mit kéne ide, hogy kéne azt, kell-e ezt, hogy fogom én azt...és közben pánikszerűen igyekeztem nem pánikba esni attól, hogy nem leszek meg. Miután le lehet adni késve is büntetőpontokért, minek izgulni...izgulni, hogy ne kéne, ezért jöttem, hogy ezt a szerencsétlen kutatást megcsináljam, és minden apró tartozékával, legalább minimális értelemmel megtöltve letegyem az asztalra szept. 16-án. Ma, a nélkül, hogy végül is megfojtottam volna a printeres nőt, amiért negyvenszer kezdett másba, mielőtt rákattintott volna a print ikonra a könyvkötő shopban, sikerült az óriás project. Ez még egy szorgalmas embert is megviselt volna. 82 oldal, mellékletekkel, kötve, két példányban, nyilatkozatokkal, huszonegynéhány táblázattal és ábrával, 4 oldalnyi töményen szedett hivatkozott irodalommal, 15-20 mellékelt fájllal több CD-n sikerült benyújtanom 24 órával határidő előtt. Ezért jöttem. Vagy jó részben ezért. Ha visszaadják, hogy nem erre gondoltunk, már nincs gond, a szörnyű kínok között, hogy megtudjam, mit és hogyan kell megírni ezen a szinten, sikerült fényt deríteni mindenre. Semmi gond, átírom, már nem félek. Már nem félelmetes idegen valami, nem sötét szörnyeteg a jövőből villantva két csíkszerű szempárt. Fenevad, de már tudjuk mit eszik. Ez most a határaimat súrolta, de smirglivel és alaposan. Fájt. Teher alatt nő a pálma - vigasztalom mindig magam, de azért nem teherhajó alatt. De: nem sírok, már csak azért sem mert nincs erőm érzelmekre. Nem szabadultam föl, nem esett még le. Jó volt látni ma az új diákokat, és nem bántam, hogy nem sétálok köztük, de ennyi. A várostól is búcsúzhatnék, mert vagyok én ennyire szentimentális, és holnap itt hagyom. De nem, nem volt nagyon érkezésem ácsorogni az épület előtt. 

A nővérem adott nekem egy füzetet 2000-ben, most került a kezembe, ahogy szórtam ki a cuccokat a költözés miatt. Megcímezte anno: közgáz, első évfolyam. Sokáig szégyelltem magam amiatt, hogy ahhoz nem volt kedvem vagy erőm. Most már nem kell. Megvan az a közgáz, akkor is, ha egyelőre nincs. Én a magam részéről ezt letudtam.

Ez is Anglia - Nyár van, nyár

Csak mert volt egy ilyen a tél végén is valamikor, hát most itt a kontraszt a csodás angol nyárról. Augusztus derekán, délelőtt 10.45-kor.

Happy new year

Erre keltem ma reggel. Hogy új év van. Melegem volt, kinyitottam az ablakot, és a sirályok nászra hívó énekének dallamára félálomban eszembe jutott, hogy a tengernél vagyok megint, és hogy új év kezdődik ma: kereken egy éve szálltam le két bőrönddel, meg némi ambícióval és lelkesedéssel Lutonban, úgy hogy se szállásom nem volt, se munkám, se senkim ebben a városban. Emlékeszem erre a sirály énekre még az irodából, ahol a nyomtató mellettem pont így csipogott, és nem értettem, hogy nem hallja mindenki bele ezt, merthogy én tisztán láttam a brightoni mólót, és a hossszú partot, egy-két bátor napozóval, pokróccal az ölben egy-egy fonott napozókabinban. A sirályok csipognak szüntelen, menni kéne a partra futni egyet, oda, ahol először kimentünk a Gergővel szétnézni, mi is van itten, és óriási, végtelen partot és parkokat láttam, miközben ijedten néztünk össze, remélve, hogy ez a szél csak átmeneti, és nem fúj örökösen ennyire. A sirály meg csak mondja, csak mondja...nem nász ez, biztos megint a szemét fölött veszekszenek....na jó, hát így nem lehet aludni, becsukom azt a rohadt ablakot mégiscsak.

Egy utazás állomásai II.

folytatás lentről...

4. állomás, Leuven:

Szóval fura mozgással szálltam ki a kocsiból a belga hotel előtt de mivel csak fél 10 volt, nem álltam meg, hogy ne egy sör mellett írjam meg mindenkinek, hogy megvagyok, ezért benéztem az 5 percre lévő belvárosba. Jókor (csak épp nem jó létszámban) érkeztem – a városban óriás party volt, kb. Sziget, vagy bármelyik fesztivál, mindenhol standokkal, attrakciókkal, reklámajándék hülyeséggekkel, számtalan színpaddal, sörcsapokkal, és rengeteg emberrel. A különbség a magyar verzióhoz képest az extrémen hangulatos középkori város maga díszletnek. Sajnáltam én, hogy egyedül vagyok, és hogy másnap még sok tervem van, de erős voltam, és két kis sör után (1 Stella + 1 Hoegaarden) eltoltam a biciklit – egyedüliként azok közül, akik jelképesen tolják, mert mindenki másnak volt igazi. Belgiumban ez nem vicc, nem láttam olyan szegletét az országnak, ahol nincs több ezer bringa egymás hegyén hátán. Valószínűleg így oldották meg a bringalopások visszaszorítását: mindenkinek van. A tolvajnak is, meg annak is, akinek eladná az orgazda. Bezárult a kör. A cangák csak úgy sorakoznak az utcán, fele sincs lekötve, vagy csak épp hogy a keréken egy viccnek is rossz lakat. Szerencse, hogy a brit tiniknek nincs pénze átugrani ide, mert rosszul lennének, mikor tíz bringát tolnak el egyszerre. Következő reggel egy nappali városnézés is belefért Leuven-ben, mert tényleg a városban laktam, és mert 12-ig enyém volt a szoba, ezt ki kellett használni. A város az enyém volt szinte kizárólag, meg pár szigorúan fekete ruhás technikusé, akik a tegnapi party után rendezgették a színpadok környékét, illetve az a típus, aki nem tud aludni sokáig másnaposan, ők igyekeztek még megfelelő szögben tartani a reggeli lapokat olvasás közben egy-egy kávézó teraszán. Alszik a város. Kérjük, lábujjhegyen közlekedjen...

5. állomás, Brugge: 

Délben aztán azzal váltam meg az utolsó biztos wifi ponttól Leuvenben, amit a hotel kínált, hogy megnéztem, hol lehet parkolni értelmes áron Brugge-ben, mert a következő állomás ez volt – csak 60 km, és időm mint a tenger: a komp csak éjjel kettőkor megy. Jó, hát megy az előbb is, igen, csak a 9 órás 120 fontért, a fél 12-es 90-ért, a hajnali 2-es meg 30-ért, szóval nem sokat hezitáltam, mielőtt választottam. A parkinggal is mázlim volt, levadásztam egy jó helyet 1500 férőhellyel, a belvárostól 10 perc sétára, zárt parkolóház a pályaudvaron, 2,50-ért 24 órára. Ez az átlagos 1,5-2 euro/óra parkolási díj mellett mondhatni tuti, már csak azért is, mert volt Brugge-re 5-6 órám. Nyugodtan akartam sétálgatni, és nem visszarohanni a büntitől rettegve. Egy parám volt még, a teli csomagtartóm, de sikerült találnom helyet a kijárattal szemben, az info pult előtt, ahol talán nem feszegeti a helyi alvilág pont az én autómat, szóval jól jött ez ki. Persze a GPS is jól jött, imádom. Nem volt navigációm ugyan, mert nem fizettem elő időben, de a GPS maga, azaz, hogy látom, hol járok, az is nagy segítség, mindenhová elsőre odataláltam.

Brugge nem rossz hely, de a tömeg mellbevágó volt. A csatornák mentén lehetett végre kicsit egyedül lenni, fotózni, nem másra lépni. Azt írta az útikalauz, hogy nem kell térkép, tévedjünk el a városban kedvünk szerint. Én azt hittem, ez mindenhol így kell, legalábbis így szoktam. Bringa itt is milliárd, a klasszikus fajta kizárólag, és mennek százzal a macskakövön.

6. szakasz, hazafelé:

Fél 11 után indultam el Calais felé, ez egy bő órás út a kikötőbe. Még akartam egyet tankolni a jó olcsó belga benzinből, de ez egy rémálom. Egész Belgiumon végigkísért a tankolás borzalma, mert egyszerűen nincs shopjuk. Minden kút önkiszolgáló. Az árakat szemérmesen titkolják, a fizetés kártyával, a procedúra leírása sokszor csak flamandul. Azért persze ki lehet sakkozni, de most, hogy azért siettem volna, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz egyértelmű megtalálni az én portomat a sok közül majd a kikötőben, plusz éjjel volt, plusz esett, és bármi közbe jöhet, ezért mentem volna már Calais felé, de hát a tankolás aktuális volt. Egy kártyám van, a brit, amin jelenleg pénz van. Beálltam az első önkiszolgáló kútra. A gép azt mondja: a kártya elutasítva. Soha nem volt elutasítva ez  a kártyám. Remek. Nincs elég benzinem a kikötőig, vagy csak épp hogy. Jó, nézzünk egy másikat. A következő kúton nincs kártyaolvasó, készpénzt kell betolni. Fasza. Egy ropogós 5 eurósom maradt cash-ben, gyorsan betoltam, hogy legalább a kompig el tudjak jutni, aztán már a angol földön akár hazatolom, ott alszom, valahogy megoldom. De a kifizetett kompot nem akartam elbukni. Szóval betolom az utolsó öt eurómat. „kezdjen tankolni” (’hujjedat getannkunnen’, mondjuk, de megjött a stresszhelyzetben a flamand értésem). Leveszem a pisztolyt, sietnék, elkezd morogni a rendszer. Pisztoly 98-as, mondom: 'ja, illetve'…és visszateszem. Olyan szakma ez, mint mondjuk a légi irányítóké, ahol ilyet nem mondunk. Ahogy visszatettem a pisztolyt, a rendszer úgy gondolta, hogy én befejeztem a mókát, és kérte a következő vásárlót. A kúton senki, a gépek rég átvették a hatalmat, nincs kinek elsírni a bánatom. Lenyelem, megyek tovább. Következő kút, önkiszolgáló, mi más. Kártyát beteszem, elfogadja. Kezdhet tankolni. Nyomom a pisztolyt, de semmi nem jön. Na hát, ez így ment, míg végül megtankoltam, a kártyáról is nagyjából jókat húztak le, mert azóta ránéztem az egyenlegre. Csak az a szimpatikus, jól vasalt 5 eurós bankó, az fáj egy picit.

Hát most itt ülök a hajón, végre az enyéim között. A dagadt kisfiút értem, amikor az anyjának sír valami újabb kajáért, és a rendszámok már britek mindenfelé. A sok fura nyelv után, aminek ki voltam téve pár napig, felüdülés. Mennyire vagyok itthon? Semennyire. Idegenek vagyunk egymásnak. De ahhoz képest, amilyen szemmel a sok fura brit dolgot néztem/csodáltam/furcsálltam évekkel ezelőtt, ahhoz képest otthon érzem magam. Ismerem a tévés személyiségeiket, a nyűgjeiket, a kajáikat. Otthonosabban mozgok itt, mint máshol Európában, de ebből is látszik, hogy csak idő kérdése, és az ember hozzászokik a dolgokhoz.

Egy utazás állomásai

Ez a bejegyzés a három és fél napos visszautamról szól, amit -ha már autóval vagyok- városnézősre terveztem, ezért lett ilyen hosszú,és a szokásosnál összefüggéstelenebb tartalom annak köszönhető, hogy éjjel kettő és kettő között íródott Calais és Dover között a kompon, egy reggeli 3 órás és egy délutáni 5 órás folyamatos gyaloglással járó városnézés után, és azért kettő és kettő között, mert vissza kellett állítanom az órát ugye GMT-re (valójában GMT+1-re, mert nyár van). Na. Nem kell ide pont, megy ez egy mondatban.

1. állomás, Bécs:

Bécs nagyon kúl, minden sarkon egy akkora és olyan monumentális épülettel, mint a Műcsarnok. Nehezen lehetne eltitkolni, hogy egy óriás birodalom székhelye volt egykor. E mellett teljesen olasz a feeling: az emberek kávéznak a teraszokon, és vespákkal (újakkal és régiekkel egyaránt) járnak, van ízlésük, ennyi. Ugyanitt felfedeztem a Pumukliból az öreg mester műhelyét is: 

2. állomás, Graz:

Hát itt az ég világon semmi keresnivalóm nem vót, csak a hülyeségem vitt ide. Az történt, hogy Linz-be tartottam, és miután nyíl egyenes út vezet végig Doverig, csak pár várost kell megjegyezni, és mindig a következőt kell keresni a táblákon, ehhez tényleg nem kell GPS - mármint normális embereknek, akik meg tudják különböztetni a betűket egymástól. Mindegy, elmentem Grazba, ha már ott voltam városnéztem, és eltoltam az egész utat eggyel. Itt a kedvencem a sok modern dizájnépület volt, meg az udvari pék, aki 1580 óta beszállító.

3. a német szakasz: 

A német autópálya über alles nimbuszával egyszersmind le kell számolnunk. Ha nem 120 vagy 130-as korlátozás miatt megy a totyogás, akkor építkezés miatt megy szűkített két sávon 80-nal tízen km-eken át. Ha ezek közül véletlenül egyik sincs az adott szakaszon, akkor ömlik az eső, vagy dugó van, mondjuk 15 km hosszú. Nem értem én őket nagyon; a helyett, hogy dolgoznának egy üzletben, vakarnák a fejüket egy részvényárfolyam-görbe előtt ülve egy üvegépületben, vagy rajzolnának körzővel egy tervezőasztal fölé hajolva, ők vesznek egy nagyon jó autót, és az autópályán kocsikáznak valahonnan valahová. Az összes. A 700 km-es német szakaszon elég idegőrlő, be is tett a 100-as átlagomnak. Valójában az 1100 km-t Bécs és Leuven között összesen 13 óra alatt tettem meg így, igaz, volt benne egy óra alvás félúton a holtpont nevű, nem földrajzi helyen.Na meg egy stúder vagy hasonló nevű túrós süti, egy nagyon finom tejeskávéval...rám fért, a kép alapján, ugye.

Folytatás fönt... (?)

Kérdőív

Üdv mindenkinek!

Lassan húzok vissza Angliába, de közben azért sikerült végre végleges formába hoznom a kérdőívet, ami a disszertáció fontos eleme lesz. Bár UK-re fókuszál a kutatás, azért ha valakinek van 3 perce és véleménye a fair trade-ről, az töltse ki bátran, minden nézőpont érdekel.

Ő lenne az: spreadsheets0.google.com/spreadsheet/viewform

Hurrányaralok Magyarországon, ami a legidőigényesebb és legfárasztóbb melók egyike, így a sok félkész téma, meg majdnem kerek gondolatsor bent ragad és törlődik az elfogyasztott ciderek alapos agytakarító munkája nyomán, mert igen: van itthon cider már, ráadásul majdnem sör áron, ezért azt is (majdnem) fölöslegesen cipeltem a hajó duty free shopjából, akárcsak a borzasztóan különleges basmati rizst, ami meg szintén kapható tesco value kiszerelésben.

Szóval a kisiskolások nyaralnak ilyenkor, ezért minden nyájas olvasót arra kérek, hogy miközben folyamatosan utál ezért, néha tartson szünetet és legyen megértő a késő, vagy kimaradó bejegyzések miatt.

Önnek nincs pénze? Nem kell sehová mennie? Soha nem vezetett még jobboldali közlekedésben? Minden távolságot meg tud oldani kerékpáron? A megoldás kézenfekvő: vásároljon autót Angliában!

Kell-e autó Angliában?

A legelső kérdés amit fel kell tenni, szimplán ennyi. A válasz egyértelmű: isten ments! Hacsak nem nélkülözhetetlen a munkához vagy a távolság miatt a civilizációtól, akkor kerüljük; kinek hiányzik a macera a közlekedésben, a parkolási problémák a lejáró jeggyel, a rendszeres fizetési kötelezettség a markát tartó biztosító és az állam felé örökösen, na meg a mindennapi kérdés, hogy megvan-e még, és ha igen, akkor nincs-e valami baja? Pont, mint egy gyerek, és én igazán megkönnyebbültem, hogy az enyém kirepült a fészekből két éve. Felneveltem becsülettel, sokat aggódtam, törődtem vele, fizettem a különóráit a szerelőnél, de jó volt végre kicsit gondtalanul hátradőlni. Másrészről, Angliában az autózás csalóka dolog, mert az autóárak nevetségesen alacsonyak ugyan, mégis a teljes csomag pont annyira költséges, amennyire mondjuk otthon az. Fizetünk útadót (200-300 font között mondjuk évente), évente kötelező a műszaki vizsga (ha nincs gond, akkor 50 font, de a szerelőnek meg illik mutatni előtte) és ott a biztosítás, ami nagyon nagy szórást mutat életkor és balesetmentes közlekedés szerint, de mindenképp drága, leginkább akkor, ha az utóbbiról nincs igazolásunk, mert most kezdtünk, mert folyton koccanunk, vagy: mert a kontinensről érkezünk a rendszerbe (ezen esetekben egy ezer fontos 10 éves pöpec Astra biztosítása akár többszöröse éves szinten az autó árának). Tehát autó nem kell, ez világos.

Kell-e nyitott kétüléses sportkocsi Angliában? 

Egyértelmű. Ha az ember Wodehouse regényeken hizlalta az Anglia iránti vonzalmát, ahol ifjú és szertelen hajadonok piros roadstereken száguldoznak megállás nélkül, és szemtelenül keresztben parkolnak a kastély előtti kavicságy-fordulóban. Ha irigykedve szemlélte a 'Lovejoy' aukciósház-tulajdonosnőjének nyitott Jaguarját, és az Agatha Christie tévéfilmek színhelyein és az angol vidéken általában egy roadsterben képzelte el magát (a zöld tájba vájt kanyargós, szűk országút, egyik oldalról derékig érő ódon kőfal, a másikon egy birkanyáj, ugye, megvan..), akkor ez egy védhető választás. Felmerülhet mindjárt a kérdés, hogy minek egy olyan országban nyitható tető, ahol megállás nélkül esik, vagy a veszélye áll fenn hogy esni fog. A válasz erre: pont ezért. Nem azért beszél folyton az időjárásról a brit mert ilyen unalmas fajta, hanem mert ez égető kérdés. Ahol mindig van nap, ott nem nagy szám ez, de ahol ilyen ritkán, azt azonnal megünnepeljük, az utcára tódulunk, mint a dél-amerikaiak kupagyőzelem esetén, élvezzük minden percét (jó, másodpercét) és olyan kocsit veszünk, aminek le tudjuk dobni a tetejét arra kis időre, mert nem adatik ez meg bármikor!

Akkor a motiváció felvázolásán remélem sikerrel túl vagyunk, rátérnék a konkrét procedúrára. A folyamat ésszerű, logikus, egyszerű. Az első fázisban utána kell járni, mi a menete az autóvásárlásnak a briteknél. Internetkapcsolattal és keresővel ez nem gond, csak idő kérdése, és kirajzolódik a kép. Ez után (persze, hogy mindenek előtt) autót keresgélünk, összehasonlítunk, kiválasztunk. Hamar kiderült, hogy egy igazán nagy használt autós oldal van, így nem kell foglalkozni a többivel, aki nincs itt, annak oka van rá. A keresgélést én persze a veteránok között kezdtem, régi kis roadstereket, 30-40 éves MG-ket nézegettem, és 3000 font körül voltak normális állapotban. De a motortér egy vicc, adalék kell hozzá, hogy menjen mai benzinnel, a ponyvatetőt a jó szándék tartja a helyén nem a patentek, szóval túl macerásnak tűnt. Gondoltam megnézem, mi más van ugyanennyiért cabrio fronton. A Z3-as ba így futottam bele mint típusba, és nem találtam egyszerűen semmilyen ész érvet (mit?? autóvásárlásnál ész érvet? ha-ha) arra, hogy miért kéne mással egyáltalán foglalkozni. Az autóvásárlás korábban vázolt problémáira már rég kifundáltam az ellenszérumot: 

1. az éves műszaki után kell venni az autót

2. olyat kell választani, amire épp befizették az útadót

3. a biztosítás szörnyű éves terhét úgy kell elkerülni, hogy pár hónapra vesszük a járművet, gyorsan élvezzük, akciószerűen használjuk egy komplett körútra és eladjuk

Hát, ezeket szem előtt tartva, (na meg még kb. 15 fontos szempontot) nézegettem, válogattam, így nem csoda, hogy a megfelelő példány (az egyik, amelyiket nem vitték el addigra, amíg én odaérhettem) tőlem vagy 400 km-re parkolt Chesterfield mellett. Az egyik szempont volt a 15-ből, hogy kereskedő legyen az eladó, mert ők min. egy hónap garanciát vállalnak komolyabb rejtett műszaki hiba esetére, ezt az alváskönnyítő faktort nem tudtam kihagyni. Egy másik szempont volt, hogy értsem a tagot telefonon és szimpatikus legyen, ne egy London környéki gyárudvaron álljon körbe 5 kurd kereskedő. Az autó nagyon tetszett a képeken, a tetőről kértem még pluszban öt-hat közeli képet. Az autó frissen szervizelve, befizetett útadóval, egy kulturált vidéki ház felhajtóján fotózva. A kerskedő a nejével csinálja a boltot, kisváros megbecsült polgára, weblapja van. Megvagy.

A vásárlás

Három dolog kell az autó megvételéhez. Először: a rendszám birtokában lekérdezni a neten az autó előéletét. Volt-e totálkáron, volt-e finanszírozva, volt-e bármilyen ebből adódó gondja, ellopták-e valaha, hány tulajdonosa volt, miegymás. Másodszor: az autó ismeretében szintén neten ajánlatot kell kérni kb. 400 biztosítótól és a legjobbat kiválasztani. Őket fel is lehet hívni azzal, hogy megvennénk az autót, élesítsék a dolgot, mert könnyen lehet, hogy szeretnénk indítani azt mondjuk délután. Harmadszor: el kell fáradni az autóért és kifizetni.

Az első két pontot elintéztem kedden, így szerdán korán indultam a hármas pontot teljesíteni, mert ha nem tetszik a gép, vissza is kell jönni valahogy. A vonatozást nagyon megszerettem, az állomások jó részénél még visszaköszön (ha az ember nagyon beleéli magát) a 100 évvel ezelőtti miliő; én legalábbis lazán el tudom képzelni, ahogy bepöffent ugyanoda egykor egy gőzös, és sietős angol urak keménykalapban, ernyővel és Times-szal a hónuk alatt felpattantak és helyet foglaltak egy kocsiban. Amikor ezen merengtem, megjelent pár cilindert szorongató frakkos alak, furakalapos hölgyek kíséretében. Akkor esett le, hogy Ascot felé is itt kell átszállni, és a héten mentek a futamok épp. Bár egész másról szól a kifejezés és a sorozat is, nekem az Only Fools and Horses ugrott be róluk meg Ascotról hirtelen a kalapokat látva.

A távolságnak megfelelően háromszor kellett átszállnom a vonatozás során. Ebből egy szakasz London alatt, a metróban telt, ahol meg nem tudok szabadulni a filmektől, ahol a metróban talál menedékre fél London a bombázások idején, a mérete (nagyon szűk és pici az egész) és a burkolatok sokat segítenek a múltidézésben. Aztán megint vonatút, egyenesen észak felé, az apró hátsókertek mentén, amilyeneket Diarmuid Gavin gondol újra, vagy a számtalan kertátépítő showban építenek át két nap alatt a tulaj tudta nélkül. Akár ezek között is lehet az egyik. A brit műsorok, amiket szombat délelőtt a kanapéról néztem egykor, számomra mindig olyan távoli helyeken zajlottak, nem mindig esik le, hogy ez - az. Ezeket a sorokat is most épp a kertünkben ülve írom, ami akkora mint egy átlagos gyerekszoba. Én magam tettem rendbe a vizsgaidőszak után, amikor végre elharaptam a láncaimat melyek az íróasztalhoz kötöttek hónapokra. Az előtte - utána összehasonlításban akár be is kerülhetett volna a Ground Force-ba, akkora gaz-erdőt irtottam ki.

Vissza az autóhoz: tudtam, hogy elég teher lesz a jobboldali közlekedés, az új autó, az új autó jobb kormánnyal és balkezes váltással, a stresszt már nem kívántam fokozni azzal, hogy biztosítás nélkül vezetem a gépet, ezért az embert megkértem, hogy jöjjön ki az állomásra értem, mindjárt az autóval, és vigyen vissza azzal hozzá, közben megnézem hogy megy. Úgyhogy a végállomásomon úgy szálltam le, hogy az autót kerestem a szememmel, így egyből megvolt a srác is. Még mindig szimpatikus. Beültünk, vezetett, én meg néztem körbe és hallgatóztam. Biztos voltam benne, hogy a tv műsorok közül a Wheeler Dealers fog majd a szituációhoz és a hangulathoz passzolni, de nem, amikor megérkeztünk és bevitt a konyhába, akkor a találjunk cottage-eket vidékre költözőknek show indult el. Minden második kérdésem a házra vonatkozott.  Pont ilyen dílert képzeltem magamnak, a ház több száz éves, Anya gumicsizmában intézi a ház körüli dolgokat, közben valamelyik környékbelinek mindig van valami dolga az udvaron, jópofa volt. Persze nem vidéki hangulatot hanem autót veszünk, csak azt mondom, hogy legalább ez nem stresszelt. A gép szép volt, ahogy a képeken, persze egy-két bibi előjött, a tükör kicsit beteg, az ablak akad egy ponton, de hát pont ezek érdekeltek kevéssé - én az aljától, meg a motortól féltem, az meg nem tűnt vészesnek ennyi alapján, a többit majd úgyis szerelő mondja meg. Körbenézegettem, vizsgálgattam, elmondtam neki, hogy mi minden rossz, aztán megállapodtunk.

A papírmunka

"Akkor itt írd majd alá ezt a papírt, és postázd el erre a címre, jó?" Jó. Ennyi. Nem vicc. Meg egy számlát adott, amin rajta van az ő garanciavállalása: egy hónap. Az általam elpostázandó papír landol a nyilvántartásban, ott rögzítik az én tulajdonjogomat, és visszaküldik a papírt az én nevemre már. Ezzel fogom én eladni, és ezt küldi majd a következő vevő nekik legközelebb. Átírási ktg. nincs. Sorban állás nincs.

Fizetés

Bankkártyával. Terminál a konyhaasztalon.

Biztosítás megkötése

"Hello Elliot, beszéltünk egy ajánlatról reggel, akkor mostantól mehet élesben, megvettem az autót!" - "Ok, mostantól él." ...ez kb. 5 perc telefonon.

 Enyém volt az autó, a biztosítás élt. Beültem és elhajtottam dél irányába. A vezetési élményekről egy fordított világban külön posztban értekezem hamarosan.

Már megint a nehéz diáksors

Megvettem a múlt héten az oly sokat emlegetett cabriot. Mondtam már az elején, hogy ez jó ha van, és már van és tényleg jó. Az egész vásárlás egy bejegyzést érdemelne, úgyhogy ezzel lógok még, de a lényeg, hogy itt áll a ház előtt a szentem, látta már szerelő, meg gumis, úgyhogy kezdem egész úgy érezni, hogy lehet, hogy tényleg nem kell visszavinni a kedves dílerhez (egy hónapig van erre lehetőség, erről majd akkor később). A képen mindjárt az első szabályt is be tudom mutatni cabrioval parkoláshoz: ha tető nélkül hagyjuk a ház előtt, a koreaiak az utcából egyből beugrálnak fotózkodni...viccelek, ez itt Kim barátom meg a fia.

A gumicseréhez azért próbáltam olyan helyet keresni, ahol mindjárt lehet egyet kirándulni is, ha már el kell mozdulni érte, és szerencsém volt, Chichesterben volt a nekem fekvő gumis. Megnéztem a neten, van piac szerdán és szombaton, fasza, akkor megyünk. Ez nem azért fontos, mert nincs Portsmouth-ban alma, hanem mert lehetnek érdekes dolgok a piacon; Oxfordban kacatok régiségek is voltak például a standokon.

Úgyhogy reggel melóztam másfél órát, ezzel megkerestem a benzinre, a parkolásra meg az ebédre valót, és egykor már megint turista voltam egy újabb középkori városban padon üléssel, katedrális kerengőjében tébolygással, parkban eltévedéssel, öregasszonyok és virágba borított erkélyeik fotózásával (legutóbbiért a Scotland Yardot fogják riasztani a nejem szerint, ha ezt folytatom) - ezúttal azzal a szemtelenül jó érzéssel, hogy egy gyönyörű cabrioval érkezünk, távozunk, parkolunk...ez most ért el az agyamig igazán, hogy a szerelők megnyugtattak, azt hiszem az aggodalmam átcsapott végre masszív élvezetbe. Szóval délután egykor úgy sétáltam a turisták között fotókat készítve, mintha nem munkanapom lenne épp - pedig az van, csak hát ez a kötetlen formátumú, ami egy ilyen országban tartózkodással párosítva elég komoly lehetőségeket rejt arra nézve, hogy az ember szinte bármikor átváltson városnéző üzemmódba. Ebédre ettem egy jó (annyira nem jó) Cornish Pasty-t egy adag jó (ez jó) falusi sült krumplival, a nap is kisütött egyszer-kétszer, ami ha nem folyamatosan történik, az ember nagyon tud neki örülni. Aztán hazafelé beérek a saját városom határába, ahol a tenger előbújik egy öböl formájában, vitorlások sorakoznak szépen sorban. Ide jövök haza, egy szigetre, ahol bármikor lemehetek a tengerre futni egyet. Nem mondom, hogy kerek minden, a nejem egy kicsit messze él innen amit hosszú távon nem viselnék jól, ezért ezt nem gondolom véglegesnek egyáltalán, de sok tekintetben nem rossz ez így.

 Hát valahogy erről szól a cím, szóval persze, igen, ironikus, de még véletlenül sem "az élni tudni kell" óriási pofájú megközelítésében, hanem csak abban, amiről a múltkor is írtam: amennyire lehet, annyira érdemes is úgy alakítani a dolgokat, hogy izgalmasabb legyen az élet kicsit. Az autó ebben nekem egy extra ráadás most, és itt sem a "az élni tudni kell", hanem a "kölcsönkérni tudni kell" az idevágó beszólás, utóbbihoz jó erős hámréteg kell az arcra, esetemben szakállal még plusz védelmet is biztosítok. 

Látogatók 3. nap

Azt hiszem mindenkinek rengeteget segített az a tény, hogy előző este nem volt erőnk a mulatozáshoz, ami szerintem az ünnepélyes első alkalom lehet, hogy egy kiránduláson az első estén nem mozdulunk ki (nincs ez már sok lépésre a kockás plédben napozástól a hotelteraszon). Szóval így mindenki aránylag fitten kelt, én meg összeütöttem egy Full English Breakfast-öt 4 főre, hogy ne mondják, még egy igazi angol reggelit se kaptak (..és hogy én mondhassam, hogy kaptak, de ez most meg is történt akkor). Az első úti cél Stonehenge, öten a kocsiban, a GPS-szel együtt hat felé üvölt mindenki, hogy merre kell kimenni a mindössze 4 kijáratú körforgalomból, alapvetően kellemes családi nyaralás.

Hegéről próbáltam olyan képet csinálni, ahol épp nem fényképez, de nagyon nehéz. Viszont ha bárki látna üzletileg fantáziát egy Stonehenge öröknaptárban 2150-ig előre, ahol minden nap egy picit más szögből készült fotó látható a kőrakásról, akkor a képanyag már meg is van ehhez Hegg gépén, lehet vele beszélni erről (a kövek minden szögből körbe, majd újabb kör, mert a felhők közben már változtak, és így tovább).

Az út egyébként tőlünk Salisbury-n keresztül vezet a kövekhez, ezért a tervnek része volt a városban egy gyors kör visszafelé, de odafelé is gyakran felmerült a város neve térképészeti okokból. Ennek az lett a következménye, hogy a névhasonlóság miatt a Bobó nem tudott szabadulni a "Salisbury-Canterbury-Canterbury érsek" képzettársítás láncolattól, és a poénok egy jelentős részében a remek egyházfi fontos szerepet kapott (sajnos az elmúlt évek anglikán egyház tekintélyét megtépázó molesztálási botrányai nem voltak jó hatással a viccelődés alapvető irányára). Az esti sétánkon például már itt Portsmouthban, a Canterbury Street-en a Bobó ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp fel kell most ugrania az érsek úrhoz, (a harmadik házban lakik balra szerinte) mert az anglikán egyház feje tartozik neki 10 fonttal.

Salisbury-ben tényleg gyors kört tettünk, de mindenkinek ajánlom, mert minden második ház elképesztően angol és öregebb 400 évesnél. A Dani aranyos beszélgetését tűzném ide kávévásárlás közben, amin kizárólag azért ér röhögni, mert én magam ilyenből eleinte (de még manapság is) el tudtam lőne egyet-egyet hetente:

- One coffee plase!

- Anything else?

- Ühüm..Yes-yes. Anything else.

Második este már nem úsztuk meg az esti kimozdulást, az egyensapit mindenki felvette, és nekivágtunk a helyi szórakozónegyednek (az egyiknek), ami Albert Road néven fut, és amit ezen kívűl minden más férfi névvel hallottam aztán a srácoktól, csak a sajátjával nem persze. A sapit azért kapták anno, hogy végre normálisan nézzenek ki, és ha jönnek hozzám, ne lógjanak ki a sorból, de tévedtem, kilógtak. MInden második szembejövő csoport megkérdezte, hogy ez miért? Kik vagyunk, mi ez ( a legjobb megfejtés az volt, hogy asztalosok vagy kőművesek vagyunk, de..iiiinkább asztalosok). A folyamatos kérdezősködés akár érthető is lett volna, ha nem minden második ember öltözött volna valami fura maskarába, ha egyáltalán vette a fáradtságot, hogy bármit felvegyen, mert láttunk félmeztelen srácokat is. Az éjjeli fotón a magyar csapat éppen megtapsol valami fura szerzetet az utca túloldalán.

Az időjárás hozza a formáját, hogy teljes legyen a képalkotás Angliáról a kedves vendégek számára. Eső teljesen váratlan pillanatokban, aztán utána napsütés, mindez 10 fokos hőérzet különbségekkel. A srácok ragaszkodtak hozzá, hogy itt mindenképp jegyezzem meg az ide vonatkozó angol viccet, mert szerintük nagyon találó, úgyhogy ezzel zárunk ma:

- hogy tetszik az angol időjárás?

- fúúú, szörnyű!

- ühüm...és most?

Látogatók 2.nap

Beszéljenek a képek, sokszor egyébként is jobban járunk így, mintha a szereplők tennék; nagy mértékben szaporodott el tegnap a "csókolom", a "szevasztok, mi léptünk", és a "nagyon csinosnak tetszik lenni" beszólások a városban, természetesen magyarul. 

Az estét valami csoda folytán itthon töltöttük, ezek szerint sikerült lefárasztanom annyira a csapatot nap közben, hogy az ütésből már nem álltak fel este 10-kor, hogy magukra fújjanak egy apró parfümcseppet, és nekiinduljanak a barhoppingnak.

A szél sajna fújt egy kicsit, ezért (remélem csak ezért) a Dani pont úgy néz ki, mint egy focihuligán, illetve néhol inkább úgy, mintha egy lerázhatatlan csöves lenne, aki végig a sarkunkban maradt és kéreget, de én ezt csak a szélnek, és a rossz fényviszonyoknak tudom be a képeken.

Este a két ázsiai srác bekapcsolódott a beszélgetésbe, főztek valami ehetetlen illatú (?) ragut szokás szerint, és ahogy tippeltem, a Daninak ízlett. Később a kertben a sörözés közben szintén Dániel megkérdezte a két muzulmán fiatalembert, hogy nálunk hogy mondják, hogy egészségedre, ők mondták, hogy sehogy, mert muzulmánok. De egyébként a Dani kérdése teljesen jogosnak tűnt a kép alapján, ugyanis a cimborák egyik kezében sör, másikban cigi. Persze igyekeztek azonnal hangsúlyozni, hogy ők ki-zá-ró-lag a barátkozás és a ma esti harmonikus szociális életünk megteremtésén fáradozva fogadták el a sört, mert az a legfontosabb. Nehéz életük lenne szociális munkásként egy heroinista közösségben ezzel az attitűddel.

Látogatók 1. nap

Megjöttek a srácok, este 10-re értek ide 24 órás utazás után. Fura, hogy a magányom tetthelyén hirtelen a sok ismerős arc itt ül, és hogy persze én is azonnal máshogy látom a környéket és a házat is. Bobó hozta a formáját átlépve Angliába, amikor is az első út széli fish&chips árus hölgyet rendelés helyett azzal a fontos információval látta el, hogy megítélése szerint egész szép az angolja. Ez persze bók lehet egy megszokott cseh kiránduláson, de Angliában kevés megértésre talált (illetve, azt hiszem végül egy ingyen fish azért kerekedett belőle). Az est szenzációját pedig szegény Dani szolgáltatta, aki miután tisztáztuk, hogy két törölközőm is ki van terítve a korlátra az emeleten (kék és csíkos), és bármelyiket használhatja, visszatért a fürdésből azzal, hogy jól értette-e, az ajtón belül lógó két törölközőre gondoltam. Nem ő lett volna, ha nem a régen mosott kék kilépővel törölközik meg. Szegény.

Oxford revisited

Ülök a vonaton Oxfordból vissza Pompey-ba (ez Portsmouth vicces neve), ahol mindig az az első gondolatom, mármint a vonaton, hogy csekkolni kéne, nem első osztályra szálltam-e véletlenül, mert gyanúsan igényes a környezet, de nem. Nézem a legtöbbször gyönyörű, izgalmas tájat, ami az angol filmekből ismerős, a Gergőtől szerzett Financial Times hétvégi magazinját olvasgatom, , mindezt egy keddi napon délelőtt 11-kor, 15 perccel az után, hogy megittunk Oxford szívében egy jó kávét egy trendi kávézó teraszán és azon gondolkozom, milyen szerencsés vagyok, hogy kedden 11-kor egy angol vonaton ülve egy barátomtól a lakhelyem felé tartok, az angol tájat nézegetem, és FT-t olvasgatok. A normál munkaidő szerinti laza kávézgatást és utazgatást persze lehetne akár szörnyű is megélni, munka nélkül, tervek és legalább minimális jövőkép hiányában nem élvezném egy percig sem. De úgy, hogy van munkám jelenleg, még ha csak átmeneti is, de vannak terveim a munkavállalást tekintve, van mit csinálnom, sőt rengeteg (értelmes) dolgom van, így kifejezetten élveztük ezt a délelőtti kávét Gergellyel, aki szintén pozitív, az iskolája végéhez közeledve és az új munkahelye címével a zsebében.

A kirándulás rövid volt egyébként most, mert nincs sok időm, volna mit csinálni, a fiúk holnap este érkeznek egy hosszú hétvégre, és a Gergőnek sem volt ideje semmire, sűrű az egy éves MBA kurzus programja. Amiért jöttem elsősorban, azt megkaptam: elvitt egy fél órás vezetési tréningre egy félreeső helyre, erre már rég vágytam. Még jól jöhet, ha majd megszerzem az áhított cabriót. Minden más csak extra volt, és a rövid időhöz képest egész színes volt a program. Jártam velük egyrészt egy kocsmaszínházban, ahol egy helyi színtársulat (mondjuk wannabe színészaspiránsok, gondolom pont ezer ilyen kis csoport van a városban) adott elő egy a ’Beugró’-hoz hasonló koncepciót, teljesen ad-hoc témákból dolgozva, nagyon közvetlenül, a közönséget bevonva. Látszott, hogy nem először csinálják, voltak tényleg ügyes megoldások, bár Sharmin (Gergő neje) óriási labdát dobott fel az első perc felénél azzal, hogy üvöltve szólt a telefonja fél percig, amíg elő tudta bogarászni; ebből azért reméltem volna minimum egy rövid jelenetet, de legalább egy bekészített csattanós poént, de a soron lévő speaker srác annyit tudott kérdezni, hogy fontos volt-e a hívás. Hát lehet, hogy ehhez képest csalódtam kellemesen, de egész élvezhető volt a dolog, persze az értés nem volt tökéletes részemről, de élvezhető szintig eljutottam. Egy asztalhoz sikerült leülnünk, sörök a kézben, kellemes volt, az egész helyből áradt a bohém diákhangulat ami legalábbis érdekes. Egy másik szituációs poénnál felmerült a visszafelé mondott szöveg hallatán, hogy csak magyarul lehet, annyira hülyén hangzik. Ezen mindenki jót derült, szóval ezek szerint ha angolnak akar tűnni bárki, akkor visszafelé kell gyorsan magyarul beszélni, már ha szükség van erre az álcára egyáltalán bármilyen helyzetben…valószínűleg ritkán, elismerem.

A többi kép az Oxford Union-ban készült, ez egy híres hallgatói közösség, tagsági alapon, jelenkori és ex-diákok klubja 150 éves múlttal, neves korábbi és jelen tagokkal, a falakon híres látogatókkal készült csoportképekkel. Funkciója nagyjából egy tanulókör, egy partytanya (pool teremmel és saját pubbal) és egy angol club keveréke. A tagság ténye és az ezzel járó ismertségi háló legalább olyan fontos (szerintem sokkal fontosabb) mint a helyszín, és az az nyújtotta szolgáltatások.

A hangulat itt is, mint a College-ek mindegyikében Harry Potter filmeket idéz, amivel nincs nehéz dolga (az idézéssel) mert itt forgatták a jelenetek egy részét. Múzeumi a hangulat, és óriási kontraszt ehhez képest meglátni egy kinyúlt melegítős diákot egy tanszobában ülve tanulni, én tweed öltönyös, térdnadrágos diákot vártam volna abba a sarokba flanel nyakkendővel és visszafogottan színes, gyapjú, norvégmintás mellénnyel. A mosdó is így maradt: ilyen, amikor a ’nosztalgia’ szaniter és csaptelep akkor került be a helyére, amikor az még a csúcstechnikát képviselte.

A pool szobában kiült bőrfotelek, a szakadt karfájú mellettem a balatoni házunkból már száműzve lett volna, de itt ezek szerint még belefér – és tényleg: látom én hogy szakadt, de semmi bajom vele, illik ide. Az egész épület azt sugallja, hogy ez, így ahogy van tökéletes, az már 150 éve, így van az óta is, szeretnénk így tartani, nem kell felújítás, átalakítás, ha csak nem elkerülhetetlen és valahogy az ember egyet tud ezzel érteni. Gergő szintén tag, így jutottam be én is. Jó így elveszni itt azért, nem feltétlen a járt turista-ösvényeket róni, hanem kicsit helyi szemmel körbenézni: például hazatekerni a folyóparton.

A további képek a Said Business Schoolban készültek, ez a Gergő közvetlen sulija, az egyetlen modern épület talán az Oxford University-n. Itt beleültem minden dizájn székbe, amit találtam, Gergely nem győzött kattintatni…

…következő állomás Basingstoke. Beugrott, hogy tegnap este belenéztem egy Jóbarátok részbe, ahol Bruce Willis-t kérdezik, hogy hogy mennek a dolgok, és ő azt válaszolja: „nem panaszkodhatom”. Hát, nagyjából velem is ez a helyzet. Nem mert annyira minden a helyén lenne, hanem mert állati izgalmas az, hogy látom nagyjából, hogy akár a helyén is lehet a jövőben. Az, hogy olyan helyen vagyok jelenleg, amit mindig kedveltem, hogy vannak kilátásaim a jövőre nézve, hogy nem frusztrál az, hogy ha ezek nem jönnek össze és máshogy alakul, az hogy a magánéletem nem üres végre annyi év után, és hogy még játék is fér az egészbe, mint az utazás vagy a kétüléses vászontetős, az mind-mind elégedettséggel tölt el. Nem a saját vállam veregetem, hanem a sorsét, meg a környezetemét, akik mindezt lehetővé teszik. Az én érdemem az egészben annyi, hogy veszem a fáradtságot és felismerem és értékelem mindezt. Nem panaszkodhatom…

Kétharmad

Most lett világos, hogy mire volt tavaly az óriási öröm otthon. Megvan végre a kétharmad, és ez tényleg jó érzés, már én is tudom. Letudtam a második szemesztert (még akkor is, ha netán porszem került volna a gépezetbe, és valaki még egyszer látni akarna - egyelőre ennyit tudtam tenni) úgyhogy mérföldkőhöz érkeztünk. Az első harmad után az volt az új érzés, hogy helytálltam, és legalább az elején túljutottam, most a másik végén vagyok kicsit: most az esett le, hogy ezt meg lehet csinálni, és nem is olyan távoli az a fény az alagút végén. Egy disszertáció maradt hátra, ami jóval több, mint "írás", az tulajdonképp csak a végtermék formátuma. De a legfontosabb eleme már annak is megvan, mert kitalálni, hogy miről, milyen formában, mit, hogyan, honnan - hová eljutva kutassak, az tán a legnehezebb része az ügynek, és ez már megvan. 15 oldalban taglalom egy dolgozatban, amit épp most elemez valamelyik kedves tanerő. (- és mi az, mi, mi, miről írsz?? - Majd lejjebb rámutatok, hogy téged miért nem érdekel annyira) És a vége felé járok azért is, mert az oktatást letudtam. Nincs több óra, órára készülés, a feladott giga mennyiségű olvasnivalóval, amitől a laptop fedelét emelővel kellett felnyitnom, és nincs több hülye osztálytárs, és prezentáció meg kellemetlen szituációs gyakorlat. A harmadik félévben kizárólag önálló munkát kell végeznem, majd szépen beadnom szeptember közepén és várni az értékelésére. Ennyi van hátra. Na meg persze a kérdőív ami egy fontos eleme a munkának és amit nagy örömmel fog a kedves olvasóközönség megválaszolni majd, ugye??? Ez tényleg kedves, előre köszönöm. (- na ezért nem érdekel)

Legközelebb reményeim szerint a jövő héten jelentkezem, amikor is a magyar osztag megszállja a Waczak szállót (DaniBobóAttiHege) és gondoskodnak témáról bejegyzés ügyben.

Hülye történet

A vizsgáim zajlanak, a nagyján már túl vagyok, ezért kicsit feljöttem levegőért, de még két hétre vissza kell merülnöm. Ma egy marketing írásbelin küzdöttem két órát, mert ritkán írok tollal egyfolytában ennyit, meg hát a téma sem volt egyszerű, mert annyira egyértelmű volt, hogy milyen területeket fognak erőltetni, és annyira jól felkészültem ezekből, hogy végül tök más lett. Így nem is unatkoztam, mialatt a tök más témákat igyekeztem eladni a kérdésben szereplő címkékkel.

Amiért most benéztem: eszembe jutott egy hülye sztori jó pár héttel ez előttről, és rájöttem, hogy még nem volt. Az a tipikus történet, amin a Geri vagy a Bobó fetrengenek a röhögéstől, ha ilyenekkel jövök, és utólag tényleg idétlen, de amikor történt épp nem utólag volt. Egy-két nappal az ENSZ erők líbiai beavatkozása után voltunk, ültünk a strat. management órán vagy húszan. Jól ismert arcok, a szűkebb csoportom azon része, akik aznap vették a fáradtságot, és kiszálltak a playstation mögül és hajlandóak voltak az egész napos iphone baszkurálás helyszínéül a tantermet választani. Az óra már megy, amikor egy teljesen ismeretlen negyvenen túli arc bejön, minimális tanácstalansággal az arcán, és leül a terápiás körben elhelyezett székek egyikére. Mindenki pontosan tudja, hogy nem hozzánk tartozik, kivéve a tanárt, aki ketten van, és az a fele aki ma van, nincs képben még az arcokkal, de senkit nem érdekel. (Miután az sem érdekli őket, ha történetesen a tanár kérdez valamit, ez miért érdekelné: ki dohányzik? senki nem jelentkezik. Ki nem? 3-an jelentkezünk. Így valahogy) Szóval az új jövevény, bár fura a felbukkanása eléggé a második szemeszter közepén, senkit nem zavar, még segítő szándékkal sem, hogy "öreg, ez ilyen és ilyen óra, el vagy tévedve." Azaz. Engem nagyon is zavar az ember. Egyrészt különös, hogy az eltévedt kisdiák kb. 45, márpedig mi vagyunk Kimmel a legöregebb arcok akiket az egész Business Schoolban láttam valaha mozogni. Másrészt, az emberünk arab, szépen felöltözve, ing és könnyed tavaszi galléros dzseki, vászon nadrág, bőrcippelő, ami számomra abban a pillanatban, és a líbiai hírekkel a fülemben csengve egyértelművé tette, hogy a tag csak a delet várja, hogy többi társával összehangolt akcióban, akik mind egy-egy terembe már beültek, átvegye a líbiai népi front nevében az iskola irányítását a dzsekijét diszkréten széthúzva és megvillantva az ott elhelyezett bármit. Anglia masszív részt vállalt a csapásokban, a város, ahol élek pedig a hadsereg központja. Ugyanakkor persze ott ült a jobb vállamon a Geri-Bobó páros Tom&Jerry figuraként (röhögtek) és azt magyarázták, hogy ez azért mégiscsak túlzás, ilyen durva általánosítást ők még nem is hallottak, nem minden arab...had nem mondjam, szóval őrlődtem ott. Aztán végül győzött a józan eszem (az győzött? vagy akkor lementem volna egy sarki pubba és max. hallok egy tompa puffanást délben? Az lett volna a tuti biztos) és megadtam magam a gondolatnak, hogy egy eltévedt diák, jó legyen. Vagy 20 percbe telt, míg kisakkozta az ember, hogy nem ért semmit, és lelépett. Hosszú húsz perc volt, és a biztonság kedvéért azért megnéztem, mit hagyott hátra a helyén...

Hát így. Erre mondja a normális többség, hogy mindenhol rémeket látok. Én meg azt kérdezem -borzasztóan irigykedve a normális többségre a nyugodt, gondtalan és minden veszélytől abszolút mentes életükre- hogy nem lehet-e esetleg, hogy pusztán ők nem gondolnak át néha bizonyos lehetséges összefüggéseket?

Nem tudom, és hajlok rá, hogy elismerjem őrült vagyok, azonban most mennem kell, mert ma még nem ellenőriztem, hogy a svéd titkosrendőrség furgonja itt áll-e a sarkon a múlt héten kalózban letöltött Roxette szám miatt...

Vizsgaidőszak

Szeretettel üdvözlöm összes (mindhárom) olvasómat, visszatértem a szabadságomról, Magyarországon minden úgy van, ahogy hagytam, azt nem mondanám, hogy minden rendben, (a rendvédelmi dolgozók rendetlenkednek például, az meg elég furcsa lássuk be) inkább azt, hogy nincs nagy változás. Közben beleúsztunk az újabb vizsgaidőszakba, ezért így kéne kinéznem, ahogy az illusztráción ez a szerencsétlen, de valahogy olyan nehéz a tavaszi fáradtsággal ez az egész. Mindenesetre már leadtam egy elég komoly dolgozatot, és egy szóbeli vizsgán is túl vagyok már, szóval haladunk előre, június 1-re le kell tolnom az összes vizsgakötelezettséget. Aztán végre lesz egy kis időm, vonatra ülhetek és feldolgozhatok a "mit nem láttam még Angliában" listáról pár helyszínt, erre egy júniusnál nem is kell megfelelőbb idő. Melózni és állást keresni tudok a vonaton ülve vagy egy brightoni pubban is. A terv: Bath, Brighton, egy art deco vásár végre bárhol, ahol épp tartják, egy Antiques Roadshow helyszínre is el kéne menni, aztán még egy egyszerűbb aukciót is megnéznék már, van egy British Museum a restanciák közt, a Geri vár Oxfordban és Cambridge is vonzó. Na és akkor még Skócia vagy Wales fel sem merült. Van hová menni, majd válogatunk.

Addig viszont nincs napszak, nincs hétvége, nincs program. Illetve van, az írás-olvasás. Ehhez mérten tudok ígérni érdekességeket a napsütötte dél-Angliából. Ha mégis lesz valami izgi, igyekszem közölni.

Egyébként, miután a látogatottságom a statisztikát elnézve pont olyan, mint a 4 héttel ezelőtti időszakban, a kiadó azt mondta, nekik mindegy. De viccelek, nagyon megtisztelő az érdeklődés, igyekszem meghálálni információmorzsákkal erőmhöz mérten. Mindenkit csókolok addig is.

Ünnepi Zárvatartás

Mondhatnám, hogy szabadság miatt zárva, de szabadságról szó sincs - a határidők és a dolgozataim fogságában élek egész áprilisban. Na meg: Budapesten. Így az angliai kalandozásokról nem tudok átmenetileg tudósítani, viszont elérhető vagyok cserében mobilon, ugye, amit már nem használtam gyakorlatilag nyolc hónapja, de ilyen újdonság lesz a szervezetemnek az esti bulvárhíradó, a túró rudi, a személyautóban utazás, pláne: vezetés(!), a balról érkező forgalom, a Borsodi, a pogácsa és mindenki egyszerre: igen, a tö-rök! Jövök.

Semmi különös

Gondoltam, a héten se volt semmi különös; csak azért, hogy minden héten legyen bejegyzés nem fogok írni, ami még csak nem is elvi kérdés: ha nincs miről, akkor nincs mit. Aztán ma az unokahúgom szolgált némi témával, merthogy megszülette magát a nővéremmel. Gondolom nem örülne, ha a születésnapját ugranánk, úgyhogy egyrészt Boldog születésnapot Lídia (ami egyelőre nekem úgy hangzik, mint amikor a nővéremnek akarok szólni, de véletlenül a húgom nevét mondom ki hirtelen, mostantól hárman fognak erre megfordulni) másrészt ha már iderángattál a géphez, akkor egy rövid képes beszámolót beteszünk a naplóba a minden ok, jó a kaja, szép az idő vonalon, néha az is kell:

A történet nagyon egyszerű, az volt, hogy át kéne olvasnom egy-két fejezetet az EU versenyjoghoz. Mivel az idő nagyon jónak tűnt, gondoltam nem fogok otthon ülni, csinálom eleget, hanem kiülök a parkba, a partra, bárhova. Le is mentem a tengerhez, a fenti kép az ottani park egyik fele, elképesztő méretek, a város közepén Margit-szigetnyi park, ami úgy általában jellemző Angliában, Londonban is van egy-két ilyen szellőztető ablak nyitva. Persze értem én a poént, hogy Budapesten is van Margit-szigetnyi park, haha, jó, csakhogy ezek tényleg egybefüggő füves rétek, szóval jobban átjön, milyen óriási, meg így lehet mindjárt rendezvényeket is tartni, mint mondjuk a Hyde Park-ban nyáron. Ami meg szintén megvan otthon a Sziget fesztivállal, jó megadom magam, akkor minden ugyanolyan. (itt egyébként ez a fajta park eredetileg azért kellett, hogy az arisztokráciának ne kelljen messzire lovagolni az ebéd és vacsora közt egy kis vadászatra).

Na, ott tartottam, hogy lementem a tengerhez, ide ültem a padra egy latte-val a kezemben, hogy majd de jó lesz itt elsütkérezni és olvasgatni a nagyon nem izgalmas jogkönyvet. De kb. 10 perc után éreztem, hogy a póló és igen vastag kardigán kevés lesz ehhez, és nem kockáztatok, inkább visszatekerek. Kicsit zavart, hogy ilyen hülye voltam, és nem hoztam még egy pulóvert, de a sálam nálam volt, azért azt felvettem. Most ezzel így nem volna semmi gond, ha: nem úgy indultam volna el, hogy a szomszéd a kertben félmeztelenül üdvözöl, nem szintén félmeztelenül focizó (felülről, Konyesz) srácok mellett tekerek el a parkban, és nem (ezt nem akartam elhinni) fürdőruhában és fürdőgatyában strand-röplabdáznak több pályán is a parton mezítláb a homokban. Lehet, hogy lefogytam, és jobban fázom, lehet, hogy csak szimplán béna vagyok, de szerintem 15 fokban azért ez nem normális.

magyar érzület

(vigyázat, fokozott társadalom-politikai tartalom: csak erős idegzetűeknek!)

Szóval itt azért értelmet nyer a ’magyar vagyok’ kifejezés végre. Amikor felveszem a futó-szettemet: zöld felső, piros tréninggatyával és piros cipővel, akkor eszembe jut, hogy poén lenne mindez fehér sapival, és a színek stimmelnének. Amikor az utcán odasietek a vízvezeték-szerelő sráchoz két házzal arrébb, mert a nőjével akarja a kocsiba beemelni az óriás szerelődobozt, és hálás, hogy ilyen jó fej voltam, hogy kivettem a nő kezéből, akkor számon van, hogy bemondjam: magyar vagyok, ha fura lenne az akcentus. Hadd tudja meg, hogy rendes egy népek vagyunk. Amikor a suliban téma, hogy ki-hogy csinálja ezt otthon, akkor a magyar példa én vagyok. Akaratlanul is a nemzet helyi nagyköveteként lépek föl. És kezdem érteni az egész külhonba szakadás gyökérigazoló mechanizmusát, és például az amerikai magyarok fura magyarság tudatát.

Amit mind-mind nem értettem és nem voltam hajlandó elfogadni otthon. Magyar vagy, értem, és? Mutass már valakit, aki nem az a kínai büfésen kívül! Mintha legalábbis nem ugyanazt az Óvodások Filmműsorát néztük volna mindketten 30 éve. Nem ugyanazt az Egri Csillagokat olvastuk volna, nem ugyanazt a Zsebtévét néztük volna. Mondjál már nekem egy argumentumot, amiben te magyarabb vagy nálam. Ja, hogy melyik pártnak drukkolsz, az nem érdekel. Őszintén: az maga a szegénységi bizi, ha egyáltalán bármelyiknek. Nem azért, mert annyira trendi nem politizálni, hanem mert én vettem a fáradtságot, és megnéztem még az egész divathullám (többpártrendszer) kirobbanásakor, hogy mit jelent az, hogy párt. Elmondom szívesen: egy cég, akinek az egyetlen célja (fő és egyedüli tevékenységi köre), hogy minden áron hatalomra kerüljön. Szóval nekem attól nem lesz senki magyarabb a többi magyarnál, hogy egy olyan csapattal szimpatizál, aki bevallottan játékszabályok nélkül játszik, mert az a dolga. Ki is van téve azonnal a cégtől, akinek más is eszébe jut, mint a hatalom megszerzése/megtartása. Szóval ezt ne számítsuk már, jó? De ha több, szebb verset tudsz, nagyon megy a magyar töri, a leíró nyelvtanban verhetetlen vagy, az már valami. Azt nagyon is el tudom fogadni, ha ezeken a területeken érhető tetten a dolog. Csak azt nem értem, minek versenyzünk ezen.

Innen (azaz bárhonnan távolról) van értelme magyarnak lenni, van értelme magammal és másokkal tisztázni, hogy mik vagyunk, kik vagyunk, hogy élünk, hogy éltünk. Hogy miben különbözünk, és hogy mennyire egyáltalán nem. Elmondani másoknak. Akik nem tudják. Akik nem ismernek. De egymásnak otthon bizonygatni, hogy ki jobban, ki kevésbé? Attól tartok, hogy sok esetben ez csak az egyéb területeken szerzett zéró siker pótlására szolgál. Amivel nincs is bajom, ha ez nyugtatólag hat, amíg nem mások vérszívásán alapul.