Hol? 

Hol sétálhat a megfáradt portsmouthi munkás egy szép vasárnapon? Jó, igen, a tengerparton... de hol rollerezhetnek gyermekeink, és görkorcsolyázhat az ifjúság? Igen, igen, van sétány a parton, de azon kívül? Hol? Hol dobálhat kavicsot a kisgyermek önfeledten a víz felszínén kacsázva? Igen, jó, a tengerparton, de azon kívül hol, ugyebár? Mit ér a város egy kis vízfelület nélkül, ahová az ifjú szerelmesek a lábukat lógathatják egy randevún? Ahol a nyugdíjas pár összefonódva elmerenghet a lenyugvó nap vízen csillanó sugarán??  …igen, tudom, hogy egy szigeten élünk, körös-körül víz mindenhol, de akkor is kérdezem, hol? Hol?

Beláthatja a tisztelt Városrendezési Bizottság, hogy polgármesterként és a városért tenni akaró egyszerű polgárként sem tehetek mást, mint támogatom a tó építését a tenger közvetlen szomszédságában és ezúton is visszautasítom azon tory képviselők minden alapot nélkülöző feltételezését, mely szerint javaslatomnak bármi köze lenne ahhoz, hogy feleségem üzemelteti a Hattyú vízikerékpár-gyárat. 

Ez is Anglia: A vidéki kocsma

Az egyik törzshelyem, igaz, nem inni járok ide, ahogy egy rendes kocsmába illene, hanem enni. De kocsma, mert pub, és vidéki, mert egy 200.000-es városban van, az meg kicsinek számít itt, amúgy is Southsea, ahol én lakom és mozgok, tényleg kisvárosi hangulat. Ez itt mindjárt a legfontosabb részlet, a toálett előtti aula. Bármely magyar vasútállomáson lehetne, ugyebár. Oszlop? Nem semmi.

A padlószőnyeget mindenhol erőltetik, gondolom ettől lesz számukra nagyon elegáns. Nekem megtenné vastag százéves hajópadlóval is, de csak ezért nem fogom a managert hívatni. Ez csak egy egyszerű, funkcionális nyílászáró, persze csak záró, nem nyíló. Egy kis természetes fény is kell egy kocsmába, ettől az még kocsma marad. 

 Itt költjük el szerény ebédünket Kim barátommal keddenként Business Communication előtt. Kedden déltől hatig lazacsteak jacket potato-val, és párolt zöldséggel, plusz egy ital csak 5 font. Mindenkinek ajánlom. Akárcsak a bal szélen látható tükör keretét, és a könyvespolcot, amit lehagytam valamiért a képről. Poénkodom itt a kocsma témával, pedig tényleg betölt ilyen funkciót is: dél körül már ott ül pár biztos vendég kötelezően szomorú szemekkel, egy sör fölött görnyedve és bár tuti angolok, valahogy megkaparintották az Ez a Divat bkv alkalmazottak formaruházatáról szóló 1983-as különszámát, mert tökéletesen hozzák a stílusjegyeket, színösszeállításban, laza, alternatív elgondolással a gombok és gomblyukak sorba-kapcsolásáról. Zacskó minden esetben van a csuklón vagy a széken közel a tulajhoz, ezekben valószínű nagy értékű tárgyakat hord. Nem néztem meg tüzetesen egyszer sem, de talán még a Corvin felirat is stimmel a zacsin.

Mackó

Belépek a könyvtárba, a falon balra embernagyságú képeken a 60-as 70-es évek tanulói kavarják a vegyületet (keveréket, jó) meg néznek a mikroszkópba elmélyülten. Közben lép el mellettem a jelen diákság, fiúk-lányok egyaránt szakadtan, ami lehetne akár jópofán is szakadt, de ez valahogy nem sikerül, nekem legalábbis csak szimplán igénytelennek tűnnek. Vicces, mennyire felnőttnek akartak látszani, és akarták magukat érezni a srácok 40-50 éve már tizenéves koruktól. Egy normális ember komoly, okos, szép homloka van, nem rendetlen. Olyan mint a felnőttek, akiket komolyan vesznek, mert komolyak. Dohányoznak és van véleményük az irodalomról, a művészetről és a politikáról, az olajválságról, az összes -izmusról és a legtöbb -ológiáról. Magázzák őket. Nem gyerekek. Az élőképben meg közben látom, hogy olyan mackógatyákban (az, nem tudok jobb szót rá) sétálnak el mellettem, amiben max. a kocsi alá feküdnék be szerelni, éjszaka, a garázsban...gondolkodtam mindezen, miközben a képek véget értek, és egy sötét üvegajtó következett, amiben remekül láttam a saját teljes alakos képemet: sáros piros focicipő, szakadt melegítőgatya, hoody. Ooops...ma is futásból kanyarodtam be egy könyvért...

Akcentus

A szórakoztatóipart (amire ma az egész gazdaság épül, mert olyan jó dolgunk van, hogy folyton az a téma, hogy hogyan kapcsolódjunk ki - már lassan be sem kapcsolunk) az elmúlt -számunkra nagyjából érdekes- ötven évben angolul csinálják. Filmipar, popzene. A két legsikeresebb terméke az iparágnak, és (európai szemnek-fülnek legalábbis) ezt angolul csinálják a legsikeresebben. (mi? tömegcikk? ja. nem azt mondtam, hogy jó, hanem hogy sikeres) Nem is csoda, hogy az angol olyan népszerű mindenfelé a világban, és persze még a meló nyelve is angol mindenfelé, amit azért szintén szoktunk csinálni, muszáj (igen, hogy legyen miből szórakozni). Ebből kifolyólag aztán a világ nagy része angolul van, (ki tudja meddig, nem sokáig attól tartok) még az egyiptomi tüntető villámnyilatkozata meg transzparense is. Még a nyolcvanas évek külvárosi panelházába is átszűrődött anno a vastag és tényleg jó minőségű szinkronrétegen, kulturális szocio-politi-bizottsági-felügyeleti-stb.stb. keresztül, hogy ez az angol a cool, hogy ezek a legtutibbak, hogy Hazárd Megye Lordjai, meg Kojak, meg Minden Lében Két Kanál, Meghökkentő mesék és Columbo. És De hogy melyik honnan, hogy ki angol, ausztrál vagy amerikai, az nem igazán érdekelt akkor. Hogy a Thames logo után kicsit más hangulatú filmek jönnek, mint a Paramount után azt nem hiszem, hogy összeraktam volna.

Azt hiszem az angolokat is azért kezdtem el figyelni (egyébként külső szemlélő számára érthetetlen módon, tehát például halál unalmas tv sorozatokon keresztül), mert az évek során, ahogy szép lassan visszafejtettem a szálakat, leesett, hogy az egész itt kezdődött, hogy itt gyökeredzik minden. Hogy a brooklyni feka rapper szövege csak neki természetes, hogy angolul van, számomra meg van csavarva azzal a gondolattal is, hogy mindezért egy unatkozó (jó, valószínűleg inkább elégedetlen, vagy legalábbis vállalkozó kedvű) ősatya a felelős, aki anno felszállt egy hajóra Amerika felé 1620-ban Plymouthban, és vitte magával a nyelvet, amit ezen a közepes méretű szigeten beszéltek csak akkor. Amikor somerseti juhász valami abszolút idegen angollal válaszol egy riporteri kérdésre, akkor az angolabb, mint az CNBC hétórás híradója. Legalábbis bizonyos szempontból.

Az hallatlanul érdekes sztori, ahogy az akcentusok elszigetelten fejlődtek a különböző földrészeken, de nyelv-töri órát nem tartok (amivel mindenki jól jár), inkább arról egy pár szót, hogy így fél év után mit hallok meg a brit akcentusokból. Aztán majd remélem fejlődik még ez egy kicsit a jövőben. Szóval jelen állás szerint:

Anglia: egy földrajzi és egy szociális dimenziót látok (hallok). A földrajz egyelőre megáll abban, hogy észak-dél. Ők maguk is beszélnek egy ilyen földrajzi különbségről, de persze egy brit nyilván felismeri a sokkal szűkebb tájegységek akcentusait is, nekem ez egyelőre nem megy, és persze a hallásom sem fog javulni a jövőben az is biztos. De a New Castle-i Geordie accent azért annyira átjön, hogy zavaró legyen. Nem értem, hogy miért nem beszél rendesen a nő a riportban (tehát: déliül) de ez csak az én hülyeségem; soha nem hallottam olyat, hogy rosszindulatú megjegyzést tettek volna egy északi akcentusra, szó nincs arról, hogy tanulatlannak, vagy igénytelennek tartanák, ellenkezőleg: tetszik nekik a másik hülye akcentusa. (pedig tényleg idétlennek tűnik) Ez a pasi pl. liverpooli:

Egyébként a sheffieldi főnökömnél találkoztam először azzal még Corfun, hogy az északi kiejtés sokkal logikusabbnak tűnik a magyarul beszélő számára, aminek persze semmi értelme (logika), maximum érdekes. Ez abban áll, hogy a magánhangzókat sokszor ejtik a magyar írásmód-kiejtés kapcsolat szerint, vagy ahhoz legalábbis közel: Us - "usz" vagy "osz", és nem "asz" mint délen.

 A másik dimenzió kulturális - nyilván létezik itt is, hogy a beszédére kevésbé igényes ember hadar, vagy nem ejt normálisan szavakat. Na ezt vagyok én hajlamos összekeverni az északiak fura hanghordozásával, meg kiejtésével. Nem igazán kimondott, de szerintem ilyen "kevéssé művelt" kiejtésnek tartják a Cockney-t, ami londoni ugyan, de a munkásosztály nyelve az Eastend-en. Van saját írásmódja és szókészlete is, szóval azért jópofa dolog ez, de nem biztos, hogy elismerő, ha valakit ezzel heccelnek (a My fair lady-ben cockney-ből farag Dr. Higgins arisztokratikus kiejtést, azaz vélhetően ez a két pólus volt a legszélesebb keresztmetszete a nyelvnek akkor).

Aztán van egy-két szó, amit meg megegyezés kérdése lenne csak kiejteni mindenki számára azonos módon, de ebben nincs konszenzus, és ez sem nagyon zavarja őket. Mindenki választ egy számára szimpatikus kiejtést. (issue, H, garage, ilyenek...)

Skócia:

Ehhez nagyon sokat nem tudok hozzáfűzni - valóban szép teljesítmény, hogy 6 kaviccsal a szájában aránylag még érthetően is beszél az ember, de elég lesz a mutatványból most már, mert annyira hosszútávon azért nem vicces hallgatni. Az úriembert csak pár hónapja kezdtem el érteni, illetve inkább az történt, hogy elkezdtem hinni benne, hogy ez lehetséges, és figyeltem arra, mint mond.

Wales:

Amikor poénkodnak vele, talán felismerem, egyébként nem. Idiótán aranyosan énekelnek. Ők az egyetlen csapat a kelták között, akiknek ténylegesen beszélt/használt saját nyelve van, elismerés érte, hogy nem hagyták veszni, mint az írek és skótok, szóval nekik abszolút ér hülyén beszélni az "idegen" nyelvet.

Írország: Arról tényleg fogalmam sincs, hogy az észak-ír britek milyen akcentussal beszélnek -majd ha eljutok Belfastba, akkor talán kiderül, ezért egyelőre Írországról:

Nem UK, de az Ír szigetre átszivárgott Nagy-Britannia, hogy ha nincs munka és focimeccs sem éppen, akkor le tudja magát kötni a munkásember egy kis hazafias érzületű szabadságharccal. A nyelv szempontjából mégis érdekes, egyrészt mert az írek nagy számban szállingóztak át Angliába és a nagyvilágba szerteszét az elmúlt egy-kétszáz év során és ők is anyanyelvükként vitték az angolt magukkal (merthogy a több százéves angol uralom alatt szépen elfelejtették a gaelt, és azon kapták magukat, hogy angolul  szidják az elnyomó angolokat, mert nekik már nincs saját nyelvük), másrészt mert ők az egyetlen igazi szomszéd, azonos nyelvvel. Gyakran téma a brit közéletben Írország, főleg mióta kiderült, hogy a lenézett szomszéd hál' istennek mégse jobb nálunk, mint ahogy az kinézett pár évig a gazdasági szárnyalás idején. Ír szöveget csak tudósítóktól hallok a hírekben, egyéb műsort nemigen láttam onnan. Nagyon hasonlít a skóthoz abban, hogy mindig az az érzésem, az emberünk a bokszoló múltját adta fel a hírközlésért, és azt a szerencsétlen állkapocstörést is egész jól helyretették anno és aránylag szépen beszél újra mindezek után. Nagyon sokszor persze nem úgy sikerül megformálni egy-egy szót, mint amilyen lendülettel nekifutott, kicsit mintha el is kedvetlenedne az újabb kudarc miatt... de majd legközelebb, semmi baj, gyakorolni kell csak!

Nem akarok „kínaizni”, mert nem ismerem mindegyiküket a földön, de ez a mai azért kicsit lefárasztott, meg amúgy is sokan vannak, az hagyján hogy a bolygón, az nem zavarna, de az én életemben is, ez meg egy kicsit így intenzív. Nem untatok senkit a részletekkel, a lényeg, hogy nincs kedvem mások helyett is melózni, amíg ők a playstation-nel kötik le magukat. Ha elugatják 410-szer, hogy nem plagizálunk, és 599-szer, hogy a wikipedia nem forrás, és tilos használni, ha meg akarod őrizni a saját méltóságodat a tanerő előtt, akkor a velem közös házidolgozatba ne másoljon senki egy az egyben szöveget a wikipedia-ból. Továbbá ha 3 hete folyamatosan posztolom a facebookon, hogy kinek mi dolga a projekttel, és épp hol tartunk, akkor ne kérdezze meg a prezentáció előtt 2 nappal, hogy melyik héten lesz, és ne mondja, hogy ja, akkor neki idő kell. Ezért beszélek ma magyarul mindenkivel, mert az igénytelen kínai-angollal már tele vagyok, ezért káromkodom magyarul főzés közben, és jól esik, és azért megyek fel az MR2 Petőfire a neten, hogy egy kis magyar zenét hallgassak és nem azért, hogy "…és most a legfrissebb brit zenék Szabó Tamással."

Kultúrák-népek-szokások #8 - Say Hello

Kína: Bent ülök egy teremben, az óra öt perc múlva kezdődik, szállingóznak be a csoporttársaim. Fél éve ülünk itt együtt, már a legtöbbjüket megismerném az utcán (azért mindig felfedezek egy-egy új arcot, akire esküdni mernék, hogy először látom az életben). Szóval ott ülök, felnézek, ahogy belép, ő szintén rám néz, arca teljességgel kifejezéstelen, hello nincs, bámulás van. Ugyanezt meg tudják csinálni akkor is, ha már az előadás megy mondjuk 15 perce. A tanár mellett lépnek be a terembe, kicsit nézelődnek, melyik a legjobb hely, turkálnak kicsit a maradék oktatási anyag közt, a tanárra is rábámulnak, mintha a BNV sokadik vizesporszívó standjánál sétálgatnának, és nem épp egy előadás folyna. Elnézést, vagy bocs, késtem, még fejbiccentés erejéig sincs.

Nigéria: A késve érkezünk a terembe az nagyon megy itt is; rezzenéstelen arccal közelítik meg a helyüket, és ha az oktató fel akarja oldani a szitut kicsit, mert már ő érzi magát kellemetlenül, és megjegyzi viccesen, hogy polychronic, akkor elneveti magát a fekete hölgy, jelezvén, hogy jó, elkapták, lebukás van, tényleg késett. (hogy ez mért nem világos neki pusztán abból a tényből fakadóan, hogy mindannyian rendelkezünk azzal a csodával, hogy látunk, azt nem tudom). Az afrikai fiúk-lányok még azt is tudják a többiekhez képest, hogy lazán kisétálnak az előadásról pár percre, ha van valami érdekesebb kint, még akkor is, ha ez egy kis osztály 10 emberrel mondjuk.

Thaiföld: Idétlen thai csoporttársam késik: "sorry...sorrysorry..de tényleg..tényleg sorry, ok?.." Mintha összeverekedtek volna viccből az előadóval és ő véletlenül egy komolyabbat bevitt volna gyomorra. Nekem ez is béna.

Pakisztán: Lakótársam, Shani: minden napszakban, helyzetben, körülmény között meg kell kérdeznie, hogy vagyok. Azzal vezetem le a már előre gyűlő feszültséget e miatt, hogy soha nem kérdezek vissza, hogy ő hogy van. Nem szép, de próbálja ki mindenki ezt naponta többször megválaszolni. Hogy mennyire van értelme az egésznek, arra itt a párbeszéd, ami után eldöntöttem, hogy nem fogom erőltetni ezt a ssságot: 

Én: Hey, szevasz, hogy vagy? 

Shani: nagyon jól, köszönöm.

Én: ahh, örömmel hallom, ezek szerint elmúlt a megfázás? 

Shani: ja, nem, szörnyen beteg vagyok.

Uuubammeg...

Anglia: Három fő köszönési forma verseng, hogy melyiket utáljam jobban, a dobogósok tehát.

3. "you all right, man?" Amikor a szomszéd (ötvenes halászember) mellett elvillanok a kapun befelé, de egy tizedmásodperce azért összefut a tekintetünk és valamit illendő mondani, akkor odabökök egy "hi"-t. Erre ő, aki épp a gyereknek mond valamit és közben valamivel babrál, és már csak 3 századmásodperce maradt arra, hogy felfogja, hogy ki és mit mondott, és le is reagálja úgy, hogy én még ne csukjam be az ajtót, nos, ő akkor is ezt fogja mondani, pedig egy hi vagy egy hello pont megtenné.

2. "hiya". Ez úgy önmagában is elég idegtépő, de igazán krétás műköröm végighúzása a táblán attól lesz belőle, hogy főként a nők használják, egy igazán gyomorforgató éneklő-nyávogó hangot adva ki; a ya-rész után a száj nyitva marad még kicsit, gondolom, hogy ekkor jön az a tartomány, amit -számomra szerencse- már csak a denevérek és a kutyák hallanak meg.

1. Jennifer: elvileg nincs vele gondom, mert jól kezelhető az ő köszönési formulája, csak azért lett első, mert annyira egyedi: nincs neki ugyanis egyáltalán semmilyen. Tehát együtt élünk fél éve egy háztartásban, nem vagyunk egy lépéssel sem közelebb vagy távolabb egymáshoz emberileg mint az első napon, tehát nem valami hónapokon át kifejlődő rokon- vagy ellenszenv munkál benne, egyszerűn csak paraszt a lelkem, nem találok jobb kifejezést hirtelen. Konyhában ténykedem, hazajön, belép a konyhába, rám bámul, ha épp felnézek, majd elkezd pakolni a hűtőbe. Nem mondom, hogy mindenképp a "milyen volt a napod, drágám" hiányzik, de egy hello szerintem beleférne. Mindegy, ilyen is van.

Időjárásjelentés

Itt a nyár. Röviden. (kicsit bővebben balra.) Mielőtt úgy tűnne, hogy ez bloggeri túlzás, vagy esetleg egy könnyed széppróza első sora, akkor jelzem: tényközlésben vagyok. Na nem mintha ne vettem volna fel két hoodyt a futáshoz tegnap, de pontosan így jártam el augusztusban is, amikor kimentem a partra futni. (egy könyvet vittem vissza a könyvtárba egyébként; (kellemetlent a muszájjal) nem szeretek tárgyakkal a kezemben futkosni, de a környéken a könyvrablások száma az elmúlt években alacsony, ezért nem éreztem magam kellemetlenül a rendőrautó mellett elfutva...) Tehát jó idő van, ez az egyetlen időszak, amikor az ittenit jónak nevezhetjük, legalábbis az otthonihoz képest, ha jól látom a helyzetet (hó, mínusz). Nálunk a gyerekek már rövid ujjú pólóban kergetőznek az utcán, a fiatalok lábára azonnal felkerült a flip-flop (ujjas papucs, ahogy egyetlen magyar ismerősömtől hallottam itt - bárhol lehet újat tanulni ebből is látható). Aggódtam, hogy a bringázás a télen nem lesz kivitelezhető, de simán ment végig. Nyáron meg el kell költözni valahová, mert az tényleg tragikus.(mondjuk Barcelonaba, végül is csak egy jó könyvtár kell angol szakirodalommal, hátha van nekik ilyen. Majd ránézek...)

Barhopping

Nem volt ez igazából barhopping, inkább karaoke-hopping. Lenéztem az első helyre, ahol hirdettek ilyet, de nem volt mégsem, ezért mentem tovább. Előző este belenéztem egy angol filmbe, ami a XIX. század elején játszódik, elég élethűen (aztán azt meg honnan tudod?) ábrázolva a piacot, a kocsmát és úgy általában az akkor életet - nem egy életmód és szépségápolás stúdió reklámfilmje, na. Ezek után az első local pub közönsége ijesztő hasonlóságot mutatott a filmbélivel. Futószalagon érkeztek az óriás szörny hölgyek, egyébként patent haircut-tal, mintha ezzel rendbe is lenne téve a jó megjelenés. Ott volt még az egykarú fiatalember, akinek megvolt az összes foga ugyan, de valahogy mind a jobb oldalon. Aztán eljött a törpe is, aki magával hozta a fiát, aki pont úgy nézett ki, mint egy törpe gyermeke. Fele akkora volt, mint az  apja, azonos fejmérettel. A férfiak mind szerepelhetnének Guy Ritchie legújabb filmjében, a szövegük pont olyan, mint a bőröndből lopott cuccot áruló Stathamé volt a Két füstölgő puskacsőben (vagy a blöffben?). (bea = better, oi-oi=igen, nem, talán, vigyázzá öcsém!, stb). Félreértés ne essék, mindenki számomra egyenlő, és a fogyatékkal élő srácokat sem sajnálom (erre nyilván nincs is szükségük), vagy viszolygok tőlük; ha egyébként rendes emberek, akkor az nekem pont elég. Csak azt mondom, hogy a film után a valóság döbbenetes hasonlóságot mutatott, csak a ruhák nem stimmeltek, meg patkányok nem rohangáltak a padlón. Minden más a helyén volt.

Innen tehát átsétáltam a másik karaoke pubba, ahol a kapuban kicsit elbizonytalanodtam, mert a beengedő ember, aki vélhetően a kispárnája alatt tartja az Öltözzünk választékosan skinheadként Ez a Divat különszámot, kicsit zavarba ejtett azzal, hogy mindezen outfithez rózsaszín cowboy kalapot viselt, és jelezte, hogy ma gay est van náluk, de aztán azt is mondta, hogy ez csak vicc. Illett nevetnem.

Itt már sikerrel is jártam, kis létszám, gazdag választék (azaz megvan az a három szám, amit 10 éve éneklek ilyen alkalmakkor). A srácokkal beszédbe elegyedtem, egy kigyúrt emberrel egymást dicsértük folyton, milyen jó is volt az előadás (van barátnője!). Jól tetten értem egyébként őket, mert mást se hallok az angoloktól, mint hogy az amerikaiak milyen hülyék/arrogánsak/"voáá, nem szeretem őket", erre minden szám, amit énekeltek amerikai volt. Ezt számon is kértem rajtuk, és elismerték, hogy igen. (vagyis, hogy tényleg amcsi a szám, amit tolnak, tovább nem jutottunk). Izomtibor még egy qva jó country tánc paródiát is előadott az egyik szám alatt, vicces volt.

Hazafelé aztán benéztem a törökhöz(aki itt kurd) , aki nincs közel, és nem is ugyanaz mint otthon ezért ritkán eszem ott. De mégis, török kaja, döner kebab (a gyros is döner, amit mi eszünk otthon, nem gyros, mert eleve csak a bárány lehet gyros, illetve a pita is más, és a krumpli sincs benne - ezeket a létfontosságú dolgokat szeretem tisztázni) ha máshogy is csinálják, mégis valami hasonló. Olyan béna a szervírozás, hogy nem lehet megenni kézzel csak késsel-villával, ezért inkább elvitelre kértem. Hazafelé már annyira éhes voltam, hogy többször kinyitottam a dobozt, hogy nekilássak, de tényleg nem lehet evőeszköz nélkül, visszacsomagoltam mindig. Közben pipilni kellett, és amikor már nem bírtam, nem messze a lakástól egyébként, megálltam egy félreeső utcában, a csomagot feltettem egy kerítés tetejére, és puff! A kerítés nem egy vastag téglafal volt, aminek tűnt, hanem egy pengefal, kb. 2-3 centis. Az egész csomag átesett a túloldalra. Próbáltam átmászni, de reménytelen volt. Nagyon fájt. Törököt akarok enni!!!!!!!!!!!!!!!!

52/2 - fish & chips

Kedvenc régiségkereskedőm, Lovejoy a 80-as évek végén még újságpapír-tölcsérből tolta a fish & chips-et, mára a tudomány már van azon a fokon, hogy tudjuk: a kellő mennyiségű ólom bejut a szervezetbe a kipufogógázzal, nem kell ez az elavult rásegítés. Egykor a legegyszerűbb és leggyorsabb módja volt bekapni valamit, mára szerintem elvesztette a jelentőségét a gyorséttermek, szendvicsbárok és a kínai-török-indiai take away-ek elterjedésével. Elérhető, eszik is, de szerintem nem ugrik ki a fogyasztás az egyéb egyszerű, olajban sült szeméthalmazból, amit megeszünk nagy örömmel nap mint nap.

A csipsz viszont külön életet élve továbbra is szerves részét képzi az étkeztetésnek. A mi fogalmaink szerinti csipszre gondolok, zacskóban, krupmliból(? jó esetben). A supermarketben akkora családi kiszereléseket árulnak, hogy csak két lyukat kell a zacsi aljára vágni, és már mehet is a gyerek a farsangra csipsznek öltözve. Egy átlag gyors menü így néz ki: szendvics+ital+kis zacskó csipsz. Ez 2 fontért elérhető a szendvicsbárban is de a kistescoban is pl.. A csipsz nem egy snack, hanem egy étel. Ebéd. Olvastam egy nőről a minap, aki 10 éve nem evett mást, csak családi méretű bacon-ös csipszből egyet délután, és egyet este. Reggel egy tea. Mondta, hogy nagyon változatos ez, mert soha nem tudja, mekkora bacondarabot talál a zacskó alján. Ilyen beteg dolgaik vannak, úgy általában a táplálkozással komoly gondok vannak itt szerintem. Főzni gyanítom, hogy nem minden anyuka tud, nem is volt idő megtanulni, mert az első gyerek ugye jött már 16 évesen, aztán meg ugye az Eastenderst is meg kell nézni, apának sört bontani, mosógépen nagy gombot megnyomni, mosogatógépbe tablettát rakni..mégis mikor főzzek? A bolt tele van készételekkel, csak a mikróba kell tolni, aztán meg a gyerek arcába. Jamie Oliver szokott pár évente nekirugaszkodni, hogy megtanítsa a briteket főzni, sok sikert ehhez neki. Egy műsorban beavatott egy fiatal anyukát a palacsinta egyszerűsített receptjének csodájába (liszt-tej-tojás) és a nő zokogott az örömtől, hogy mostantól a saját főztjét eszik majd a gyerekek. Hát így. Mondjuk Jennifer, a lakótársam saját tésztát gyúr a pizzahoz, amiért elismerésem, de a fater szakács állítólag.

52/2 - Krikett

Pár éve, amikor először vonatoztam az angol vidéken, akkor két dolog fordult meg a fejemben egymás után. Egyrészt, hogy a tájat elnézve akár otthon is lehetnék, másrészt hogy nem lehetnék, mert mi-a-jó-ég az ott?? A dombokon a távolban hófehérben krikettezett egy csapat. Több ilyet is láttam az egy órás út alatt. Hogy miért vannak fehérben, érthetetlen, nem mintha nem imádnám a tradíciók iránti ragaszkodásukat. Azért nem értem, mert Wimbledonban sem vajszínű, kötött pulóverben és hosszú vászonnadrágban teniszeznek már egy ideje, továbbá a profik -egyébként elég illúzióromboló módon- semmilyen melegítőben játszanak a nemzetközi meccseken is. Ezt onnan tudom, mert ha komoly összecsapás van Ausztráliával, vagy Pakisztánnal, akkor az bizony a címlapon van öt napig. Tehát ki(meg)nyitom reggel az újságot és a főcímben óriási kép mellett az aktuális állásról írnak - feltehetően, merthogy egyszer nem kattintottam rá, az biztos. Szót nem értenék belőle. Olvastam valahol, hogy amikor Wodehose egy többek közt krikett körül bonyolódó könyvét fordította a műfordító, akkor a krikettről szóló részhez szakértőt kellett igénybe venni. Nem csodálom. Visszatérve az újság címlapjára: azért hozzák öt napig, merthogy öt napig tart egy meccs. Ha jól értem, de tényleg nem világos. Viszont egyértelműen fontos a krikett az angoloknak, de talán még fontosabb az egykori gyarmatokon, ahová magukkal vitték egykor és amivel aztán végre alkalmat adtak a helyieknek arra, hogy valamiben jobbak legyenek a fehér embernél. Ezért aztán a nemzetközösség országaiban mindenhol nagyon népszerű ma is. Persze amikor Ausztráliát legyőzték(ük) a minap, akkor Jason Donovan (especially for yooooouuuu...na ő), aki a vasárnapi show-t csinálja a mittudénmelyik adón, egyből húzta a száját, hogy őt aztán nem érdekli a krikett, az egész baromság.

Amikor szilveszterkor Oxfordban egy kvázi indiai partyn találtam magam, volt az a pont, amikor a srácok elkezdtek filmzenéket énekelni, ami az igen gazdag bollywoodi filmgyártás filmenkénti 10 betétszáma mellett termékeny talajból táplálkozó egy projekt. Kérdezték, hogy melyik filmet láttam. Mondtam, hogy életemben csak egyet, nem tudom, ismerik-e, mert angol-indiai koprodukció volt, a krikettről szól nagyjából... "áááááhhh, Lagaan!! Hagiri-hagiri-hade-hade.... lalala" ...az lesz az!

52/2 - Tea O'Clock

Ötórai tea. Soha nem láttam buszsofőrt, postást, halászt vagy egyéb brit munkásembert ötkor mindent eldobni, mert teázni muszáj. Egyrészt nem járok brit háztartásokba nagyon, másrészt inkább délutáni tea ez amúgy is, mintsem pontban öt órai. Szóval nem zárom ki, hogy él az ügy, de az a tippem, hogy kedves idős hölgyeknél lehet gyakoribb a porcelán teáskészlet a mahagóni asztalkán uborkás szendviccsel és némi péksüteménnyel emeletes ezüsttálcán - az átlag dolgozó ugyanis nem ér rá leülni egy órácskára. Persze amúgy is a középosztály és az arisztokrácia találmánya volt ez, merthogy a déli ebéd és a szigorúan este nyolckor felszolgált vacsora között picit azért megéhezik az ember lánya, még a fűző alatt is. De teát isznak a helyiek, ez nem vitás, nagyon népszerű ital ez már több száz éve (még egy később egész sikeresnek bizonyult gyarmatot is buktak a teakérdésen a XVIII. században) csak a ceremónia szorul háttérbe. Ami nálunk "Marikám, egy kávét adhatok?", az itt "felteszem a teavizet forrni". Szigorúan tejjel (hacsak nem zöld vagy gyümölcs természetesen), az egyik idétlen sorozatban a srác inkább használja az asszony anyatejét a hűtőből rendes tej híján, mintsem feketén inná. Az azért tényleg durva lenne. A tej is fogy rendesen, minden kosárban látok egyet a boltban. Helyes kis (4 vagy 6 pintes, szóval 2 vagy 3 literes) műanyag kanna ez, de ami még jobb, hogy jár tejesember a környéken, ahol korábban laktam, lent a tengerparton. Klasszikus nyitott plató, és ha jól láttam üveg vagy legalábbis nagyon annak kinéző palackból rak le kettőt az ajtóba. Nem esküdnék meg a fehér tányérsapkára, de talán még az is volt rajta.

Én nagyon ritkán iszom teát, nem is tudom miért álltam le róla, de ha igen, akkor Scottish all butter shortbread-del az igazi. A végtelenségig egyszerű (kristálycukorral van megszórva, nem lehetne ennél már kevésbé szimpla tényleg), de nehéz abbahagyni. Gondolom 20.000 kalória per morzsa, soha nem merném megnézni.

52/2 - Telefonfülke

Hát(tal is állhattam volna, csak azért mondom, hogy rendben legyen a lelke a nyelvvédőknek) ilyen nem nagyon van ma már. Kettőről tudok, az egyik így is a "modern" BT verzió. Jó, nyilván több van városszerte, csak nem veszem észre, de a lényeg, hogy a kutya nem használja. Minek? Tegye fel a kezét, aki az elmúlt 10 évben belépett egy telefonfülkébe. Na ugye. Egyébként ha előfordulna, hogy nincs a mobil valakinél, és mindenképp telefonálni akar, akkor se fog tudni, mert olyan még nem volt, hogy az aprót háztartási cuccokra be tudjam szedni a lakótársaktól két héten belül. Nem hord senki készpénzt nagyon, nálam is elvétve van. Nem tudnék hirtelen olyan szituációt említeni, amikor fémpénz kéne. Talán a buszon kell, de azzal nem járok. Mellesleg a telefonhasználat az én esetemben a mobilra kiterjedően is a nullához közelít. Talán 1 hívásom van átlagosan havonta(!). Lehet irigyelni, vagy sajnálni, kinek milyen üzenet hordoz ez az info. Meló neten megy, sulival  a kapcsolat szintén. "Hállló, nem zavarok?" Na, ez a kérdés nem kell e-mailben, mert akkor nyitja meg a kedves címzett, amikor nem zavarok. A telefont sok mindenre használom, de telefonálásra, beszélgetésre már nem. Arra ott a skype. (...itt jegyzem meg: aki azt meri mondani, hogy "jajjajaj, de hiányoztál!", annak meg fogom mutatni a skype híváslistát, vigyázat!! :))))))

fotó: Hamvas Gergely H.S.C.

52/2 - Pubkultúra

Számomra kétféle pub létezik, meg közte az összes többi átmenet. Az egyik a sarki pub, a helyi, ahová a környező utcákból járnak be, ami nem jelent túl nagy vonzáskörzetet, mert minden második sarkon van egy ilyen. Nappal (mondjuk este hatig-hétig) egy sörre ül be a megfáradt munkás, sokszor egyedül és végiglapozza az újságot - a focihírektől a focihírekig. Este kisebb csoportok is kialakulnak, hétvégén pedig karaoke - élő band - quiz, ki mivel próbálkozik. Ez adja vissza a klasszikus brit pub hangulatot, ami egykor vagy kis falvakban ma is meghatározó lehet(ett). Ide inni, és szocializálódni jön az ember, max. egy csipszet dob be. Ha találkozik ismerőssel, akkor mehet egy darts, vagy billiárd. Kaptam már el élő zenés estét ilyen helyen és tényleg hangulatos volt, dumáltam egy-két fazonnal egy-egy szót. Ittam egy borzalmas házi cidert a pincéből felpumpálós sör(cider)csapból. Ezekben még tetten érhető a pubkultúra, de erős leszállóágban van az ügy, mert az árakat kénytelenek folyton emelni, így 2,50-3 font (800-1000 Ft) körül van egy pint (0,57 l) ami a nyolcvanas években még 30 penny volt. Az éles szemű polgár meg kiszúrja, hogy a bótban ennek a harmada ugyanez, úgyhogy szépen átszoktak az emberek az otthoni piálásra. Nemrég olvastam, hogy az elmúlt pár évben 13.000 pub zárt be országszerte. Kb. 60.000 még így is maradt mára, de folyamatosan csökken a számuk nyilván. A berendezés szinte mindig klasszikus, beköltöznék bármelyikbe. Nagyjából a harmincadiknál hagytam abba a fotózást, mert nem láttam értelmét - ennyi erővel a stoptáblákat is fotózhattam volna, annyi van belőlük; mind csodaszép, tényleg.

A másik típus: a belváros nagyobb méretű pubjai. A kialakításban, a kínálatban, már ami az italokat illeti, vagy berendezésben ugyanaz, mint az előző. Talán kevesebb féle cider, ale és lager van, de van választék itt is. A különbség annyi, hogy ezeknek nincs saját törzsközönsége, így az atmoszféra is más, illetve, hogy melegkonyhája van. A nagyobb méretű puboknak ez az egyetlen értelmes válasza a fogyó vendégkör problémára. Szépen haladnak a korral,  és átmennek gyorsétterembe. Ezek pont úgy funkcionálnak, mint egy McDodó. A külalak egy gyönyörű pub, de gyorskaját lehet rendelni a személyzettől, és kisgyermekes családok babakocsijait, meg a diákok táskáit kell kerülgetnie a nyugdíjasoknak a klótyóra menet. Hétvégén az esti órákban aztán villany le, fények és zene be, és szórakozóhely lesz ezekből. Ilyenekben étkezünk mi is a koreai egérmészárossal ha úgy jön ki a lépés két óra között. Van vagy 6-8 ezekből is a városháza környékén.

A kettő közti átmenet a kisebb, lokális jellegű pub igényes melegkonyhával, tehát tényleges a la carte kínálattal. Ezt javaslom ha valaki szeretné gyorsan felélni a nyaralásra szánt keretet. Igényes esti kikapcsolódás lehet, és a nyüzsgő pubfíling is visszaköszön az ilyen helyeken.

52/2

Kilépek a szobaajtón. Az eső halkan kopog a tetőn, Jenny szobájából a napi adag Eastenders dallam elindul. Lemegyek a lépcsőn, ami egyenesen az utcára vezető folyosóra fut, hacsak nem fordulunk vissza 180 fokot a földszintre érve a vaskos esztergált fakorlát ökölnyi gombját megragadva. Ez az, ami James Stewart kezében maradt minden alkalommal Az élet csodaszépben. Beugrom a konyhába, a szagelszívó, ami igazából egy ablak a tiszta ruhák felé a hátsó bejárat zárt mosókonyhájába, nyitva résnyire. Jerry, az egerünk a villany felkapcsolásakor szokás szerint beszalad a mikro mögé, (először nem tudja eldönteni, hogy a vízforraló vagy a mikró legyen a fedezék, ezért félúton picit habozik mindig..meg talán attól is függ, hogy fején egyensúlyozott szendvics-tortaszelet-szőlőszem kombó melyik mögé fér be..). ÁÁhhh. Igen. Angliában vagyok, semmi kétség. 26. hét, tehát fél éve. Ünnepi különszám-sorozatunk következik.

A fenti idill öt perce történt, lehetett volna máshol, máshogy is, az is lett volna ennyire brit. Mármint nekem, mert azért ez elég szubjektív. De a ház kérdés pl. objektíven is áll, az egész fából tákolt, nagyon helyes, hangulatos, de mégiscsak elavult technológiájú megoldás jellemző országszerte. Az egérügy is ennek köszönhető: majdnem az összes falazat üreges, a rágcsálók sztrádaként használják. Mivel egy-egy sorház egész utcákon keresztül van egymáshoz építve, ezért komplett városrészek vannak összekötve így. Kimmel vettünk egérfogót, ő elkezdte kivégezni őket, és nem érti, hogy az egész város egérserege ellen harcol. Én a szobámba vettem, csak azzal a céllal, hogy ha belépek, és látom a csokit a csapdában, meglegyen az illúzióm, hogy nincs itt egér. Szörnyű ez, nekem enni nem volt kedvem egy ideig, de igyekszem úrrá lenni a helyzeten. Egy elektromos riasztót hajtok most, az megnyugtatna. (Jenny: "- mér? mi a gond, félsz tőle??" "- nem bammeg, csak nem eszem olyan helyen, ahol egér rohangál a kajád körül, amit fél napig hagysz a konyhapulton, továbbá nem akarok egeret pirítani a kenyérpirítóban, és forralni sem akarok egérlevest, a kávénál maradnék mostmár asszem végleg reggelente, te igénytelen picsa! kedves szomszéd!") A James Stewart gombot szeretem, az tényleg hasznos irányváltáshoz és a Sanyi is mindig eszembe jut róla, amikor elszedte, és elolvasta a Geriéknél (alternatíve: Sanyáéknál) a naplómat '86-ban, és abban az állt, hogy ő (nem a Sanya!) a kedvenc színészem. (Nem szerettelek érte Sanya!! Most már el merem mondani! -  a Geri pedig mellém állt, és mondta neki, hogy bunkó. Kösz Geri!!). Mi volt még..ja, Eastenders: ez szerintem a legismertebb brit dallam a himnuszt megelőzve után. 25 éve megy, szomszédok-barátok közt vonal. Egy időben otthon néztem, egy újszülöttnek minden ágy fölött lógó színes gömb szép, ugye. Egy szót sem értettem belőle, viszont elég csúnya volt a tapéta ahhoz, hogy brit legyen a fíling. Itt a tévézés legaljának számít.

Az ünnepi különszám tehát több bejegyzésből áll a terv szerint; ez itt a pilot, aztán majd igyekszem posztolni a többit a héten. Szokás szerint semmi különös, csak pár jellegzetes brit ügyet járok kicsit körbe. Ha Magyarország nem csak gulyás, és Hortobágy és rubik kocka, attól még lehet Nagy Britannia krikett, piros telefonfülke és ötórai tea..?

...következő számunkból (sem valószínű, hogy) kiderül.

Ez is Anglia

Nem tudom minek ígértem meg, úgysem tudom betartani, de hát a téma az utcán hever, ez esetben a ház előtt - nem tudtam megállni, hogy ne közöljem le. Már megint Morris Minor, biztosan egyszerű egy szerkezet lehet, mert tényleg ebből látni a legtöbbet az ötvenes-hetvenes évek szüleményei közül. Postakocsi, úgyhogy a biztonság nagyon fontos. Jól be lehet zárni. Ha (amikor) beindítom a használtbútor hobbiműhelyemet, akkor valami ilyesmivel lenne jó összevadászni a bútorokat. Vajszínű alap, a tető és az övvönal alatt kávébarna, a vakablak, ami a logo alapja lesz szintén. Valami ilyesmi....jó, tudom, húzzak melózni...jó' van, megyek már.

Közösségbe mehet!

Nem óriási? Tényleg elmentem a Charleston workshopra. Jó, valóban nem tűnik első hallásra különösebben bátor lépésnek, de ha belegondolunk, a potenciális bénázásba, amit egy nulláról induló tánckurzus magában rejt, meg a nagyon is lehetséges kellemetlen helyzetekbe, az idegen partnerek lábán taposásba, az angol nyelven leadott utasításokba, akkor nem teljesen egyértelmű, hogy a Southsea Community Centre-ben kell eltölteni egy szombat délutánt a Swing 4 all rendezésében, ha az ember jót akar magának. És mégis, azzal az óriási hendikeppel, hogy utálom a bénázást, az idegenekkel jópofizást,  mégis elmentem, és élveztem, és nem volt semmi igazán kellemetlen az egészben. Érdekes, hogy az angolok (azért nem írok brit-et mert tényleg nem tudom, mennyiben igaz ez a kelta csapatra északon, meg nyugaton, de az angolokkal van már némi tapasztalatom) kicsit úgy viselkednek ilyen helyzetekben, mint egy közösség nálunk mondjuk a munkahelyen, vagy egy lazább ismertségi körben. Nincs tegeződés az angol nyelvben ugyan, de valahogy az ember pont ezt érzi, hogy egyből letegeződünk szociálisan. Az  összejöveteleiken nagyon zárt közösségként kezdenek működni azonnal, talán ezért is olyan jók jótékonyságban, az is összehozza őket, de imádnak összeröffenni bármilyen apropón, és sárkányt eregetnek együtt, meg zsákban futnak, meg autós találkozókat szerveznek, de a kedvencem pl. a P.G. Wodehouse egylet, ami összeül negyedévente és saját újságja van, őrület. Ilyenkor nincs a távolságtartás, ami nálunk megvan egy közösségi rendezvényen. (ááhhh, jó, jó ez a majális, meg szép az idő, csak miért kell az arcomba ülnie ennek az családnak itt a pokrócával...idegesítő!)

Szóval jó volt, még csak nem is én voltam a legbénább. Keddenként vannak órák, ha belefér, lehet, hogy lejárok. Aztán esetleg Brnoba visszatérhetünk egyszer a srácokkal, hogy az új műsorommal is fel tudjak lépni az ottani -igen hálás- közönség előtt. Igyekszem nem teljesen beragadni a csigaházba, szóval mára bepecsételtem magamnak a címben szereplő igazolást.

Ez is Anglia - a zsinór

Az én generációmnak a gomb a high tech csúcsa. A távirányítás maga. Itt megnyomok egy gombot, és ott történik valami. Kinyílik a busz hátsó ajtaja, vagy elindul a távirányítású autó, esetleg csatornát váltunk - ezek nagyon izgalmas dolgok. (letekeredik az ablak gombnyomásra? kinyílik az ajtó a földszinten? Elképesztő. És mi van az elnök táskájában? Persze hogy egy nagy atom-gomb. Akkor is, ha az nem gomb. Az egy gomb.) Szóval én a gombtól vagyok oda, az érintőképernyő már több, mint amit megérdemlek, de a húzzunk meg egy zsinórt még nekem is a múlt. Ilyen Kempelen-féle sakkgépek meg Némó kapitány tengeralattjárója ugranak be, ahol a kornak megfelelően még helyes pompom (ponpon?) végű selyemzsínórokat húztak meg, hogy valami be legyen állítva. De a Csengetett, Mylord?-ban is egy zsinórt kell meghúzni az ágy mellett, hogy működésbe lendítsük a személyzetet. Na, az egészet azért hozom fel, mert ha valaki járt már brit fürdőszobában, akkor látta: ma is egy zsinórt kell megrántani a világítás felkapcsolásához. Ami nekem azt az eredményt borítékolja, hogy ha valami a plafonról lóg, és azt rendszeresen rángatjuk, akkor egyszer csak sikerül, és ki tudjuk tépni a falból. Elvileg idő kérdése, egyszer megadja magát. Ez be is következett ahogy annak lennie kell; Andy kezében maradt minap. Ő, a tőle elvárható gondossággal visszahelyezte a polcra, így a kötél az eredeti pozícióban lógott továbbra is, csak 40 centivel lejebb. Részéről ez letudva. Én voltam a következő látogató a fürdőben, és a zsinór a helyén volt, szóval közepes erősséggel megrántottam, ahogy mindig, és persze -ellenállás híján- féltérdre kényszerített a mozdulat. Ez kedves volt Andytől, de ő már csak ilyen. Lényeg, hogy annyira kedvelik itt ezt a "húzzunk meg egy zsinórt" megoldást, hogy a nemrég zsákmányolt hősugárzómból is egy madzag lóg ki, azzal lehet bedurrantani. Aranyos.

Reality?

Szóval értem én, hogy ez egy unalmas meló, és mivel már sok éve fut az adás, nem csoda, hogy hajlamos elpilledni néha a vezérlőben Ed Harris, de valaki legyen kedves szólni neki, hogy rákönyökölt a fura véletlenek gombra, plíz. Merthogy azért ennyire nem kéne egyértelműen nyomni ezt. Igyekszem én komolyan venni az egészet, de így nem könnyű.

Minap például olvasok valamit a Notting Hillről, (a filmről) erre azonnal megszólal a rádióban a betétdal. Jó, OK, nem olvasok mindig erről, de hát miért ne lehetne véletlenül így, jó. Aztán, ma volt, hogy a rádióban szól egy szám, gondolkodom, ki is ez, ki-is-ez?.. aztán mikor a pasi elkezd énekleni, akkor már tudom: Prince....de nem kell hogy kimondjam, elég ha leolvasom a képernyőről, ugyanis a google map-en, amin épp melózom, és keresek egy fodrászatot Arizonaban, hogy-hogy nem, a derék borbély a West Prince Streeten űzi az ipart. Hol máshol. Persze véletlen, hiszen évente többször is, legalább kétszer, vagy akár háromszor is hallgatok Prince-t, szóval miért-ne-le-het-ne?? De a legdurvább egy pár hete volt. Szintén rádió, úgy látszik ez a legegyszerűbb csatorna idegesítő jelek továbbítására, nem tudom, talán ez ügyben is javasolnék némi fejlesztést a vezérlőben, elvégre nem 74-et írunk már, amikor kezdődött a sorozat. Szóval, történt, hogy futok a kórház környékén; félig erdő, nagyon hangulatos, van pár javasolt futó útvonaluk. Ez volt az első utam egy bizonyos irányban, ami mindig izgalmas, van némi felfedezni való, nem csak a folyamatos küzdelem a levegőért (ami szintén izgalmas, csak nem úgy). Futok az úton, de egyszer csak a távolban egy lezárt kaput pillantok meg, az én kijelölt vonalamon keresztben. Aztán közelebbről már látszott, hogy van mellette annyi hely, hogy el lehet futni mellette, szóval lehet, hogy csak az autókat zárják ki ezzel, de az is lehet, hogy magánterület, és rossz felé futok, vagy magánterület és pitbullok rohangálnak bent és nagyon rossz felé futok. Ezeken járt az agyam miközben közeledtem a kapu felé. A rádió a fülemben, egy szám szól épp. Lendületben voltam, gondoltam lesz ami lesz, megyek tovább, és futottam tovább a kaput kikerülve. Ahogy elhaladtam a lelakatolt kapu mellett, a szöveg a következő részhez ért: "nagyon jó oka volt annak, hogy az ajtó zárva volt".

? Jó, nem jöttek a képzelt pitbullok, és nem történt semmi különleges ez után, de azért volt bennem némi kétség pár percig. Tehát hangsúlyoznám: partner vagyok abban, hogy csináljuk ezt végig, és elhiszem, ok, hogy ezek véletlenek, csak ne ennyire egyértelműen állítsuk ezeket a szitukat be, ha lehet, csak hogy könnyebb legyen egy kicsit nekem is, OK? 

Kösz.

Ez is Anglia

Tényleg nem akarom ezt hosszú távon csinálni, de hát ez is Anglia: megint autótéma egy nagyon picit. 

Ma jött velem szemben az utcán, nem egy fiatal, megszállott srác vezeti, olajos kezeslábasban, a kesztyűtartóba készített melóskestyűvel, készen arra, hogy bármikor a kocsi alá kell pattani igazítani egy lehullott gumicsövet, vagy meghúzni pár lelazult anyát, hanem egy csinos harmincas hölgy, vélhetően munkából hazafelé jövet, barna kézitáskája az anyósülésen pihen. Ezzel jár, mér, mi van akkor? 

Ez is Anglia

Ma óriási versenyben csak második lett a Hattyúk tava Csajkovszkijtól a Classic FM-en megelőzve Verdi 'Va pensiero'-ját, míg a number one a Most wanted charton a 633 Squadron főtémája lett Ron Goodwintól.

Iszonyú szoros volt, nagyon szurkoltam.
 

top five

Lementem ma a tengerhez, mert már be voltam záródva megint a négy fal közé pár napja, és ilyenkor semmi nem használ gyorsabban, mint egy kis futás. Hat fok volt, úgyhogy semmi kifogás, széldzseki van, szél nincs, eső nincs. Már oda úton a második percben megkaptam az első kockacukrot, meg is érdemeltem, mert rászántam magam a kimozdulásra. Az örömforrás az egyik nagy szerelmemmel való találkozás volt, ő az itt a képen. Nálam az első ötben végez a melyik autó kéne összeállításban, amit akkor állítanék össze, ha az első ötben végző angol szerzőim egyikének főhőse, Rob lennék, aki folyton első öt listákat állít össze a kollégákkal a lemezboltban, ahol melózik. (High Fidelity, és mindenki látta a hollywoody feldolgozást John Cusack-kal). Egy coolabb dolog létezik a régi autók felújításánál számomra: a régi autók romokban hagyása. Jó értelemben. Szóval a mozgó alkatrészeket tegyük rendbe, de egyébként menjen a gép úgy, hogy látszódik rajta minden apró seb, amit születésétől felszedett, és nem guruló múzeum, amivel félre kell húzódni tisztogatni, ha leszarja egy légy. Na, ő pont ilyen. Nem tudom a tulaj mit csinálhat, mivel foglalkozik, de a verda minden jel szerint jár, a kis csálé fogain még szedi a levegőt, és a (z egykor) gyönyörű felnik viszik szépen dolgára. Visszapillantó nélkül, amit mondjuk nem támogatok. A belső is olyan korhű, mint a külső; a hátsó üléseken nem ám tescos zacsik vannak szétdobálva, hanem rendesen fadobozban tartja a cuccokat a szaki. Elképesztő. Tudom én, hogy ez roppant nem kényelmes egy dolog, de nem hiszem, hogy ellen tudnék állni adott esetben. Morris Minor Traveller, ha valaki rákeresne.

A part egyébként megvan, úgy, ahogy a múltkor hagytam, bár rég lehetettem a központi részen, a mólóknál, mert meglepett, hogy annak ellenére, hogy a tél közepe van, a fél város ott korzózott. A parkokban fociztak a fiatalok, a rámpán ment a BMX, nem sok különbség volt a nyári képhez képest, ami nem kimondottan hízelgő a nyárra nézve. Aki nem jár facebookra, annak megmutatom ezt a képet, ami az egyik tipikus látkép a sok közül. Itt lehet futkorászni végig a parton sok kilóméteren, aki akar. És elég sok olyan van, aki akar, persze egy térdig érő futógatyában, meg egy pólóban tolja a hölgy, aki szembe fut, és mosolyog a sál-sapka-kesztyű kombómon, de hát az ő cuccait nyáron sem hordanám (nem is örüne, jó, jó, tudom: szűk lenne a bugyi, értem én a viccet).

Hogy miért mosolyog a nő egyébként, ez is érdekes. Ugye vagy tényleg a textildömpingen rajtam, vagy pedig azért, amiért mindenki, akit egy másodpercnél tovább bámul a magafajta egyszerű kelet-európai. Itt ugyanis ezt senki nem hagyja reakció nélkül. Otthon a hatos megállójában az unatkozó járókelő ingergazdag környezet híján végigbámulja a többieket. Azok meg vagy igyekeznek nagyon másfelé nézni -vagy más irányból kezdeni a többiek végigmérését- vagy nagyon ritkán állják ezt, és a bámuló néz el. De hogy konkrét mimikai -esetleg egyéb kézszéttárós- jelet küldjünk, az csak provokatív, vagy erőszakos szándékkal történik. Na ez nincs itt, hanem van az helyette, hogy nem értik, hogy mit nézel, és először is mindenképp jelét adják, hogy tudják, hogy ők vannak most főműsoridőben, és bólintanak, vagy minimum elmosolyodnak, de ma egy szikh srác a gyerekkel még rám is köszönt. (mondjuk fekete sapiban voltam, szóval lehet, hogy biztosra akart menni, és nem megbántani senkit a közösségben, csak azért mert napallergiája van). Ehhez még mindig béna vagyok öt hónap után, és egy ütemmel később esik le, hogy túl sokáig néztem valakit, meg az is, hogy ez nem gáz, és hogy vissza kell mosolyogni. Apró dolgok ezek, de ezekben gyökeredzik valahol az a megfoghatatlan kulturális különbség, ami még mindig fennáll köztünk és a nyugat közt, és ami nem érthető meg, ha csak az autóeladásokat vagy a plázák számát vizsgálgatjuk.

Megint felfedeztem egy kis Rómát az egyik sarkon, a képek innen vannak. Ha azt írnám, hogy California '97-ből, akkor hihető lenne. Pedig itt van az angol tengerparton. Az angolok úgy szétkolonizálták magukat, hogy itthon már nem is tetszett a megszokott környezet, és elkezdték hazahordani a sok trópusi és mindenféle növényt. És mivel a klíma nem rossz, meg is maradt jó pár. Amelyik nem, az ment a melegházba. Remélem én is betévedek párba idén, amikor kiterjesztett utazások vannak előirányozva mindenfelé...

Aki kíváncsi, hogy így lesz-e, az tartson velünk legközelebb is.

Southampton

Minap megjártam Southamptont, kizárólagos célom munkavállalásom kihelyezése volt a szürke zónából a hófehérbe. Ehhez első lépésként NI (national insurance) number kell, aztán jön még sok minden más, lényeg, hogy vállalkozó leszek, ami mondjuk az alábbi képem felmutatásával Magyarországon amúgy is nyilvánvaló lett volna bárki előtt, de itt ez nem pejoratíve használatos, inkább önfoglalkoztatásnak kéne hívnom.

Először a helyi Jobcentre Plus-t kerestem föl, de ott nem foglalkoznak ilyen nagy horderejű ügyekkel, ezért mostantól az ittenit Jobcentre Minus-nak hívom inkább. Szóval magyar analógiával élve felküldtek Szemesről Siófokra, mert ezt ott lehet. Jó. Vonatjegy 12.50, jó. Nem jó, de jó. Márktól (nem a sógor Marc, azaz: nem maga!)tudtam korábbról, hogy Southampton egy, hogy is fogalmazott: szemétdomb, vagy valami hasonló, ezért nem vártam tőle semmit, érdektelen iparváros, gondoltam. Na e miatt nagyon kellemes meglepetésben volt részem, és komplett városnézés kerekedett az egészből. 

Az első meglepetést az okozta, hogy végeláthatatlan zöld parkokon kell átsétálni, ipari parkok helyett, másrészt van egy remek kezdeményezése a városvezetésnek, ami január közepén egy olyan boldog ötéves arckifejezését rajzolta az ábrázatomra, aki megkaparintja az oviudvaron a piros dömpert: tavasz volt náluk. 10-esre volt felcsavarva a hősugárzó, a két éve összetört napszemüvegem után kutattam a zsebeimben, a helyiek ingben-pulóverben rohangáltak, de még én is meglazítottam a sálat egy nagyon picit. A kép talán valamit visszaad mindkét meglepetésből, amit Márk volt kedves nem elmondani korábban.

A meghallgatásom egyébként jól ment, a szimpatikus úr, aki kikérdezett, még egy melót is ajánlott; adott egy számot ahol szerinte fordításokkal jól lehet keresni ha már ilyen tanult ember vagyok, gondolom a többség nem egyetemista, akivel összehozza az élet itt.  Egyébként tényleg szimpatikus volt, egyszerűen mert tudok koncentrálni az emberre magára, és nem akad meg a fókusz azon, hogy az emberen inkább ötvenen túl mint innen kiterjedt alkari tetoválások húzódnak a rövidujjú ing alá bőven benyúlva, valamit mindkét fülét nagyobb méretű karika fülbevaló díszíti. Ez itt belefér. Valójában le kellett volna fotóznom, és beadnom egy international business communication dolgozattal, mert a tanár folytonos vesszőparipája, hogy ez ma már elfogadott náluk. Hogy mindig rövidujjú ingben kell járnia az szívás, ugyanezért sajnálom a vádlitetovált srácokat, akiknek már márciusban át kell váltaniuk rövidgatyára.

Visszatérve a városba folyamatos volt az érzésem, hogy ha a kedvenc kvízműsoromban lennék (ami az után lesz nagy siker, hogy feltalálták a teleportot), és ki kéne találnom, hogy hová tettek most le a bolygón, akkor mondjuk Rómát, vagy valamelyik egyéb mediterrán várost tippelném. A házak persze angolok, és lebukna az egész város gyorsan, de mondjuk ha a természeti környzetre koncentrálunk, akkor tényleg nagyon olasz a filing, pálmák, és agavék mindenhol. Pont ezen járt az agyam, amikor egy táblához léptem, és arról kiderült, hogy ez volt a legfontosabb tengeri kikötő a középkorban, itt ömlött be a földközi tenger minden vidékéről a sok "déli" cucc, rabszolgától a mandarinig, és hogy a legbüszkébbek egy olasz kereskedőre, aki itt telepedett le, és polgármesteri rangig vitte. Szóval van alapja az egésznek. Kereskedelem ma is megy, a piros gyárépület például igazából teherhajó, nagyjából olyan, mintha a kőbányi sörgyáron volna három kémény. De a nagy óceánjárók is itt kötnek ki, ahogy olvastam, meg a Titanic maga is innen indult 99 éve, nem beszélve számtalan korábbi társáról akik meg is érkeztek az újvilágba a puritán ősatyákkal.

Egy komplett erőddé építették a várost anno, nem csoda, amennyi érték beömlött itt, kellett némi védelem. Mögöttem látszik a városfal, ami 800 éves nagyjából, én meg ezúttal nem a mókussal hisztériázok, hanem csak nem vettem még föl a kék acélt. Az időzített fényképészet ilyen. Ezzel búcsúzom a kedves nézőktől (már amikor épp nem olvasnak, hanem képet néznek): Berényi Róbert, Southampton, UKOGBANI.(hogy a teljes hivatalos nevet használjam)

1/3

Na kérem. BUÉK minden kedves olvasómnak, elkezdeném én is az újévet ezennel. Sárkánynyúllal rázós időszakon vagyunk túl, köszönöm neki, hogy segített átlendíteni a nehéz pillanatokon (nem kell aggódnom egyébként a kisállat miatt, a hangok a fejemben biztosítottak róla, hogy semmi gond nincs azzal, ha egy plüss(inkább orkán)állathoz beszélek, szóval ez rendben). Azért a nagy levegő-kifújás, mert túl vagyok az első féléven ami a számonkérést illeti. Nincs ugyan eredményem gyakorlatilag semmiről, de hát én írtam őket, szóval van elképzelésem róla, hogy mit akartak hallani és persze arról is hogy azt írtam-e (szerintem nagyjából igen). Volt itt minden: hogyan tárgyaljunk Japánban sikerrel, vagy a nemzetközi kereskedelem hatása a fejlődő országok gazdaságára, de például Bank of England is egy egész dolgozat erejéig. 10 különböző számonkérés. 7 házi dolgozat, 2 írásbeli, 1 szóbeli vizsga. Nagyjából. 8000 szó. (meg még amit belemondtam a kamerába a szóbelin...ja, szóbeli. Feladat: beszélgess egy adott problémáról egy random választott társaddal (mindenki kínai társat kapott valahogy) 10 percig, vesszük kamerával és majd kiértékeljük. A felvétel előtt nem tudtam nem ellőni, ahogy ott zakóban ülök egy kamerával szemben, papírjaimat rendezgetve egy másik ilyennel, mint én mellettem, hogy "és most sporthíreink következnek".) Vissza az írásokhoz: eléggé be voltam sokkolva az irdatlan mennyiségű feladattól előre, úgy kb. december elejétől, leginkább azért, mert fogalmam nem volt, mit fogok írni, hogyan, miről... ezek nagy része ugyanis szintén a feladat része, még azt is ki kell találni, hogy milyen úton indulj el a megoldáshoz, aztán feltúrni az adott terület irodalmát, aztán mindezt beleágyazni az adott témába és nem utolsósorban minden szót, minden hangot forrásmegjelöléssel ellátni. Tehát amikor olvastam a könyveket, amiket talán tudok majd használni, talán nem, azonnal írtam ki az oldalszámot, másoltam mellé a címeket, szerzőket, mert különben kereshetem még egyszer, ha tényleg használom az adott gondolatot. Na persze az egyszerű megoldás az lenne, ha az ember nem idézgetne senkitől, hanem leírná a saját véleményét az adott témáról. Csakhogy: az a világon senkit nem érdekel. Más szóval: ugye, nem gondolja komolyan kedves szerző (ez vagyok én) hogy egy percet is áldozunk az életünkből egy olyan iromány elolvasására, melynek forrása ismeretlen?? (oopss, ti most pont ezt csináljátok) Vagy legyen önnek neve a tudományos szakmában, vagy ha nincs, akkor azt, hogy "Afrikában éheznek sokan" legyen kedves ne az emlékeire, vagy a saját élményeire hagyatkozva lejegyezni, mert azzal nem megyünk semmire, azt nem tudjuk készpénznek venni, hiszen lehet, hogy ön csak blöfföl; legyen kedves ezért leírni, hogy ki szerint, mely szervezet adatai alapján, mihez, kihez képest, mióta, hányan, mely országban éheznek. Hát nagyjából így megy, szerintem teljesen jogosan egyébként. Szóval e miatt elég munka- és időigényes dolog ez, óriási mázlim van a kötetlen munkaidőmmel, ez a nappali tempó nem is mehet máshogy. Na és mindezt persze egy eléggé kötött formában kell megírni, ami külön művészet, hogy mitől lesz értelmes egy anyanyelvű olvasó számára egy esszé. Szóval érdemes követni egy jó kis itinert, folyton összekötő szavakat használni (ugye, Lindy, mindig ezzel traktáltál a nyelvvizsgám előtt) mert szegény angolajkú nem tudja már, hogy miről volt szó három leütéssel korábban, ha nem csatolsz vissza...mindegy, ez egy idő után inkább segítség mint teher, mert könnyebb egy forma után dolgozni, mint csak úgy szárnyalni. Segít megtartani a lényegnél a vezérfonalat (ez az egy levegővel leírt bejegyzés remek példa arra, hogy hogy nem írunk esszét).

Szóval mindezek miatt elkezdtem decemberben megírni a rövidebb dolgozatokat, és így valahogy eljutottam január első hetére addig, hogy kitaláltam és meg is valósítottam az összes feladványt. (Végezz egy kutatást egy tetszőleges modellt használva a környezet és a gazdasági növekedés között megfigyelt összefüggés alátámasztására vagy cáfolatára, például… Nem könnyebb, ha nem konkrét a feladat, elhihetitek.) Ezért egy hete esett le először, hogy nagyon közel vagyok a sikerhez, azaz: a szemeszter teljesítéséhez. Két írásbeli vizsgám volt hátra, csütörtökön és pénteken, egy pénzügyi management, nagyon erős, egy közgáz, erős. Mindkettő szerintem legalább egy éves téma, ha nem kettő igazán, szóval így fél évbe zsúfolva gyilkos volt, de: cserébe -ha valaki figyelte a hangsúlyokat, hogy mi  lényeges az anyagban- akkor lehetett sejteni, hogy mit fog erőltetni a kérdéssorban a tanerő. Nagyjából ezekre fókuszáltam én is, és be is jött aránylag. Így azon kaptam magam péntek estére, hogy megvan minden, leadtam határidő előtt a dolgozatokat, megírtam korrektül mindent, szóbelin jó voltam (az meg is van már: 73%) szóval ennyi. Megvan szerintem. Egy harmad, ahogy a címben is utaltam erre. Nagyjából erről szólt az elmúlt egy hónapom, még akkor is, amikor a Gerinél voltam Oxfordban. Nem voltam relaxált, ezt tanúsíthatja ő maga, egyszer majdnem meg is haraptam.

Tegnap tévét néztem este, nagyon különös, újszerű élmény volt egy hónap után. A képeken az őrült (de van benne rendszer) térképem az alapvető tudásanyaggal, illetve aki mindig eszembe jutott erről: Dirk Gently a holisztikus detektív, nyomozás közben.

Köszönet-nyilvánításokat medvebőr jelleggel az eredményhirdetésig elnapolnám...

Tanulok.

És kezdek megőrülni. Verától kaptam egy gyíkot, mondjuk, hogy plüssállat. Nem az, de most ezt a melót csinálja nálam. Mivel kb. 10 napja nem mozdultam el élettársam, a laptop mellől, egyedül a gyík (sárkánynyúl hivatalos fajtabesorolását tekintve) tartja bennem a lelket az asztalnál. Eleinte olyan jól megvoltunk, mint Mr. Bean és a mackója, de az utóbbi időben már kezd olyanná válni a kapcsolatunk, mint Tom Hanksnek Wilsonnal...

Oxford

A képes beszámoló második részével már az egyetemi városból jelentkezem, ahol öt napig vendégeskedtem Hamvas Gerinél, aki a nejével él itt; Sharmin tanárnő egy főiskolán, a fiatalember pedig az Oxford University hallgatója, egy MBA kurzus erejéig. Egyik délelőtt elugrottunk a kollégium csónakházába, itt ezek láthatóak egymás mellett. Kb. 40 college köré van szervezve az oktatás. Minden diák valamelyik college tagja, egy csónakház egy collegehez tartozik. Ahogy körülnéztem bent, mindjárt eszembe jutott, hogy valamelyik általam is ismert híres brit itt húzta az evezőlapátot, meg persze a gines üveget felváltva, talán valamelyik Monty Python tag, merthogy a brit humoripar ismert arcai szinte egytől egyig Oxbridge háttérrel rendelkeznek.

És igen, Gergely megerősített, hogy ide épp Terry Jones (Monty Python, Brian anyja többek közt) járt, és biztos mókázott például a St. Edmund Hall címerével is:

Itt már a komoly edzésmunkába engedek betekintést. Az edzőterem az elsőn van, a csónakok vannak nyilván lent. Itt fönt egy bár, és egy mobil bbq sütögető, amit ki lehet gurítani a nem kis teraszra egy kellemes nyári napon.Nem rossz ez, na.

Ez már a szilveszteri party az oxfordi diáktársakkal. Annyiban különbözik egy MBA ivászat egy normál, laza házibulitól, hogy itt Financial Times van leterítve a csipsz és a pia alá. Mivel erős az indiai részvétel a business schoolban, (és ezért a Geri baráti körében is, mintegy 80% a buli alapján) ezért az este egy pontján, kitalálták a fiúk-lányok, hogy akkor most mindenki énekel valami szépet a saját nyelvén. Az ember egyébként nagyjából biztonságban érzi magát, mi baj lehet egy házibulin, erre tessék. Boollywood legnagyobb slágerei előkerültek természtesen. Mondom nekik, hogy én max egy filmet láttam, a Lagaant. Haaa, Lagaaaan, haile-haile-haillloo, és már zendítenek is rá. Nem volt semmi. Az sem, ahogy a Geri letolta a Se istenem, se hazám-at, és rám került a sor. Nem nagyon tudtam semmi értelmeset kitalálni, minden zenei kíséret nélkül, egyedül, ezért visszanyúltam a gyökerekhez, és énekeltem egy kis Bánk Bánt nekik, amit még 14 évesen a Rimár Geri - Mészi párossal nyomtunk a Ki-Mit-Tud-on a kerületben. Miután mindeki elég halkan dünnyögte a saját számát, ezért kicsit megugrottak amikor rázendítettem, de ezt ugye csak tüdőből lehet. Ezek után a vicces sapi már nem végzett nagyobb pusztítást az imidzsemben. A képen Sharminnal (Gergő kedvese).

 Petárdát vagy tüzijátékot egyet nem láttam vagy hallottam a környéken, hanem inkább ilyen lámpásokat küldtek fel a kertekből. Az idő egyébként elképesztő végre, kb. 6-7 fok nappal, éjjel is 2-3 volt, de Winchesterben pl. 9 fokban sétálgattam. Elmentem futni Oxfordban a környékre, és annyira elkapott a nyári hangulat, hogy még sálat sem vettem a két hoody alá, sapka, kesztyű persze egyértelmű. A helyi futók meg: egy darab rövidujjú póló, néhol azért hosszúgatya, de többnyire rövid. Egy anya épp a gyerekeket zavarta ki az utcára egy házból, mert ott legalább nem kell porszívózni utánuk. Srácokon egy szál pulóver. Nem ismerik igazán a telet. Ha lesz klímaváltozás, akkor egy kesztyű-sapka-sál nagykert érdemes lenne beröffenteni itt, és egyúttal a kormányzat segítségét kérni az ismeretterjesztéshez. A brit önkéntesek, akik afrikát járják az óvszerhasználatot bemutatva, otthon bevethetőek lennének a "hogyan húzzunk fel ötujjas kesztyűt" propagandában a rutinjuk miatt.

 (Update a kínai lámpásokhoz: a tűzoltóság kezdi nem szeretni az egyre terjedő lámpásokat, mert bár senki nem gondol bele a felengedéskor, de gyakorlatilag szemetel. Azon túl tűzveszélyes, a forró olaj égési sérüléseket okozhat, a drótokat meg megzabálják a tehenek, és nem tesz jót a gyomruknak. Ma olvastam. Ja, és -ahogy írták- amúgy sem brit tradíció. Hát apám az iphone sem az, oszt mégis veszik mint a cukrot. Ez a legutóbbi elég gyenge érv, de a többi megfontolandó...)